Kiera Cass: The Elite - Az Elit

Nagyon furcsa, de egy árnyalatnyival jobban tetszett ez a rész, mint az első. Míg A Párválasztóból csak a hercegnős csilli-villi álomvilág maradt meg leginkább bennem, addig ez a rész már egy kicsit más volt számomra. Továbbra is csilli-villi, de már nem azon az elképzelhetetlenül naiv, sablonos és klisés módon. Még mindig egy könnyed történet, ami olvastatja magát. Vitathatatlan, ha valaki belekezd és éppen olyan hangulatban olvassa a sztorit egyszerűen letehetetlen.

Ez a rész már magáról az Elitről szól, a Párválasztónak arról a részéről, amikor már csak 6 lány van versenyben, azok, akik a legesélyesebbek arra, hogy hercegnévé váljanak.

Mégis ebben a kötetben már hangsúlyosabb Illéa helyzete, már a lázadókról sem csak beszélnek és néha fel-fel bukkanak, hanem meg-megkavarják az állóvizet. Megjegyezném, hogy ezeket a zavargásokat kiválóan időzíti az írónő, mert utánuk mindig bekövetkezik valamilyen fordulat - általában America ráébred vagy rájön valamire saját magát, illetve Maxont illetően.

A szerelmi háromszög továbbra is fennmarad. America sokszor már olyan, mint egy napraforgó, mindig arra fordul, amerről éppen a nap süt, vagyis mindig a két férfi közt vergődik, és mindig az adott pillanatban kéznél levő a nyerő.

"A mondatnak ezernyi befejezése tükröződött Aspen szemében, s mindegyiknek hozzám volt köze. Az láttam benne, hogy még mindig vár rám. Hogy jobban ismer bárki másnál. Hogy egyformák vagyunk. Hogy a két palotában töltött hónap nem teszi semmissé a megelőző két évet. Hogy nem számít, mi történik, Aspen mindig ott lesz nekem."

Az biztos, hogy azért nem könnyű a helyzete, hiszen a két férfival gyakorlatilag két lehetséges élet között is kell választania. Valljuk be ez egyikünknek se menne könnyen, még akkor se ha elvonatkoztatunk a hercegnős körítéstől és lecsupaszítjuk a tényeket. Azonban meg kell jegyeznem, hogy a kötet végére mintha dűlőre jutna és elhatározná magát egy út mellett.

"Pár órája még azt hittem, hogy örökre elvesztettem Maxont. Most, hogy már tudtam, mit is jelent számomra, készen álltam arra, hogy megküzdjek érte."

A karakterek is változatlanok, azonban rá kell jönnünk az olvasás közben, hogy semmi sem olyan, amilyennek kívülről látszik, senki és semmi sem tökéletes. Ezzel nekem már-már kilépett a mesék világából és fel-fel villant egy kis való élet.

Ezt a részt leginkább számomra a nagy hullámhegyek és hullámvölgyek jellemezték. Ezt értem Americára, Maxonra az egész sztorira. Voltak benne váratlan fordulatok, amelyek megleptek és nem számítottam rájuk, és ezeknél mindig éreztem, az a céljuk, hogy fordítsanak egyet a cselekményen; nem voltak erőltetettek, de célzatosak voltak.

Mindenesetre azt le kell szögeznem, hogy még így a második kötet elolvasása után se tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a legelején elinduló 35 lányból ki lesz az az egy, az igazi, akit majd a herceg választ élete párjául. Persze tudom én, hogy mindenki azt várja Amercia lesz a befutó, de nem is tudom... itt még meglephet minket az írónő. Ha mégis ő lesz a befutó, úgy gondolom, hogy nem lesz zökkenőmentes az útja a hercegig és a koronáig. Már csak ezen kérdőjelek miatt is várom a befejező kötetet.

Értékelés: 5/4,5 - Számomra sokkal lendületesebb volt, mint A Párválasztó és jobban meg is fogott.

Kiera Cass: The Selection - A Párválasztó

Pont a legjobbkor olvastam... szerettem ezt a könyvet, történetet, mert valahogy pont azt adta számomra, amire most szükségem volt; egy könnyed, csajos olvasmány volt.  Egyből beszippantott és magával ragadott a disztópikus környezet és a feleség kereső valóságshow-szerű történet.

"Már maga a gondolat, hogy valakit beneveznek egy versenyre, ahol az ország apraja-nagyja végignézheti, hogyan választja ki ez a nagyképű kis tejfeles szájú suhanc a legszebb és legfelszínesebb lányt a tömegből, hogy aztán a tévé képernyőjén feltűnhessen mellette egy hallgatag, csinos arcocska... hát, ettől sikoltozni támadt kedvem. Létezik ennél megalázóbb helyzet?"

Nem egy olyan tipikus disztópiával állunk szemben, mint a Battle Royale, Éhezők Viadala, vagy akár A beavatott. Én nem is ezt a vonalat éreztem a leginkább hangsúlyosnak. A történet szempontjából természetesen jelentősége volt, de számomra a kasztok leginkább a társadalmi különbségek fokmérőiként szolgáltak, és maga a Párválasztó eseménye meg egyfajta kiugrási lehetőségként villan fel a történet elején.

Itt a történet középpontjában maga a Párválasztó áll (hihetetlen módon) és a herceg kegyeiért folyik a harc. Nekem kimondottan tetszett a történet mindannak ellenére, hogy sokan állítják tele van klisékkel és sablonos a sztori, mégis van valami bája... olyan tündérmesét idéző az egész, és szó se róla, néha az embernek szüksége van ilyen hercegnős, csillógó-villogó, gyönyörű ruhákról és a jóképű kedves hercegért való küzdelemről szóló történetre.

Valahogy a szerelmi háromszög is úgy adta magát... nem lepett meg, sőt várható volt, hogy legyen valami akadály... még se lehet minden egyszerű.

"Hajlandó lennék-e olyan életet élni, amire sosem vágytam? Hajlandó lennék-e végignézni, ahogy udvariasan randevúzik mindenki mással is, hogy biztosan ne kövessen el hibát? Hajlandó lennék-e vállalni ugyanazt a felelősséget, amit neki hercegként muszáj? Hajlandó lennék-e szeretni?"

A karakterek se mondanám, hogy olyan nagyon kidolgozottak. America őrlödik, van a nagy szerelem és a herceg - hihetetlen módon a két személy nem egy és ugyanaz - azonban végül már ő maga se tudja igazán kivel hányadán áll, még saját magával sincs tisztában sokszor. Mégis belecsöppen egy sajátjától teljesen idegen világba és sokakkal ellentétben nem hazutolja meg önmagát, hozza azt, ami a személyiségből fakad és nem feltételenül érdeklik a következmények.

Aspen, America nagy szerelme, ami már a történet elején kiderül. Ő se egy mélyen kidolgozott karakter, akár azt is mondhatnánk ő testesítette meg a történetben a való világot, magát a realitást.

Végül pedig a herceg, akiről van egy kialakult kép és van a valóság... természetesen e kettő se fedi egymást. Számomra ő volt maga az illúzió; megtestesíti azt a férfit a történetben, akiről hmmmm... valljuk be minden nő titkon álmodik.

Ilyen karakterekkel egy versengés középébe csöppenünk egy disztópikus környezetben, ami a jövőt képviseli, mégis számomra néha olyan érzetet keltett, mintha a múltba mentünk volna vissza. Ez mind megnyilvánult a szabályokban, a szokásokban, a kasztok rendeltetésében, feladataiban, helyzetükben.

Összességében egy kedves történet, amelyen nem kell sokat gondolkodni. Igazi; lányoknak való olvasmány, ami - azt is mondhatnám, hogy a Disney hercegnők világába repít vissza minket. Ugyanis mutasson nekem bárki olyan lányt, fiatal nőt, aki annak idején kisgyermekkorában titkon nem álmodott arról, hogy hercegnő legyen? Ez a történet számomra ezt a régi álmot idézte.

Értékelés: 5/4 - Jó kis könyv. Magával ragadó, álom- és mesevilágot idéző történet felnőttesebb változata, amiben még megeshet, hogy a szegény leányból hercegnő lesz.

Gaura Ágnes: Lidércnyomás

Honnan is indítsam a gondolataimat? Ez a könyv is tetszett, bár voltak félelmeim vele kapcsolatban. Az első könyvnél - Vámpírok múzsája - attól tartottam, hogy magyar környezetben játszódik; ennél a kötetnél pedig pont attól tartottam, hogy Amerikában. Na erre varrjon bárki is gombot, még én magam se tudom megmagyarázni, hogyan jutottam el eddig. Mégis valahogyan rendhagyónak érzem ezt részt… valószínűleg a környezet miatt is, meg maga történet is, talán úgy tudnám ezt a legjobban megfogalmazni: Az írónő kiragadott minket a komfortzónákból és megpróbáltuk, hogy másképp és máshol is működik-e ez az egész „Boriverzum”. Mindenesetre nem csalódtam… továbbra sem, sőt egyre kiforrottabbnak érzem a könyveket.

A történettel kapcsolatban, már a kötetcímmel leragadtam, hogy te "Úristen" mi fog már megint történni szegény Borival, mit él át a múzsa szabadítás és egy igen jól sikerült átok után. Nem kellett csalódnom, de most társa is akadt nem egyedül élte meg a „lidércnyomást”. Bár meg kell valljam, most volt egy kis gondom magával a karakterrel. Néha kezdett Bori átesni a ló túloldalára… voltak hiszti rohamok, amik nem igazán vallanak rá - bár ezt néha én is a szexuális frusztráltságnak tudtam be, mint egyesek; az is már a „személyiségéhez” tartozik, hogy kicsit fázis késéssel jön rá arra, hogy igazán mit is szeretne (ezt leginkább a magánéletére értem) és ezzel csavarint egy kicsit a sztorin, ilyenkor kezdi el várni az olvasó, hogy mit hoz majd a "jövő", a következő kötet.

"Egy máglyán égek, gondoltam, egy hatalmas máglyán, ahol mindjárt elszabadul a pokol tüze. És, basszus, mit csinálok? Mosolygok. A lángok elharapóznak, a tűz még ott is fáj, ahová el sem érhet, és én csak mosolygok."

A karakterek ismét bővülnek… többet szerepelt a kötetben Eric Bowman, hiszen ő látja vendégül hőseinket, érdekes hiszen ő eddig is fel-fel tűnt, most viszont szerephez is jut. Mellette a természetfelettiek köre is bővül… újabb egyedekkel ismerkedünk meg.

A történetnek is van egy kerete. Boriék egy esküvőre utaznak, de nem szórakozni, hanem dolgozni és közbeiktatnak egy szépségversenyt is. Maga az esküvő adja a keretet leginkább… hiszen az esküvőre mennek, és a sztori az esküvővel, majd a hazaérkezéssel ér véget; közben pedig robog a cselekmény. Ebből a szempontból is rendhagyónak tekinthető ez a kötet, mivel ilyen keretbe ágyazott a sztori. Tetszett ez a vonal és jól felépített volt az egész történet. Mindennek jelentősége volt, még akkor is ha a kezdetek kezdetén ezt nem hittük volna. Igaz számomra néha kicsit megült a történet, de ez nem volt annyira vészes… később, a tovább olvasással jöttem rá, hogy ezeknek a részeknek is volt jelentőségük.

Összességében egy nagyon jól megírt könyv. Tetszett, vitt magával, mert érdekelt, hogy hova fog mégis kilyukadni az egész történet, nem volt kiszámítható most sem, apránként állt össze a kép. Egy puzzle-höz tudnám hasonlítani leginkább most ezt… A szereplőkkel együtt raktuk ki a kirakós darabkáit és állt össze végül a kép. Ezért tetszett nekem olyan nagyon.

Még muszáj megemlítenem, hogy azért is szeretem nagyon ezeket a könyveket, mert érzem a beléjük fektetett energiát és a rengeteg munkát, ami az írónőt dicséri. Nagyon becsülöm ezt, mert azt az érzetet kelti bennem, hogy engem, az olvasót akar szórakoztatni, én/mi vagyunk a fontosak, és csak olyan kapukat hagy számomra/számunkra nyitva, amelyek bezárását a folytatásokra tartogatja.

Értékelés: 5/5 - Szépen épült az egész történet, minden szereplőnek volt feladata, jelentősége, és várom a folytatást, hogy mit hoz még a jövő. :)

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Nagyon a szívembe zártam ezt a könyvet. Kíváncsiságból kezdtem bele eredetileg, mert nagyon vonzó volt a fülszöveg, valamint maga a kor, amelyben játszódik eleve vonz. Személy szerint nekem annyit bőven elég volt tudni erről a kötetről, hogy a 19. századi viktoriánus Londonban játszódik, fantasy, és steampunk. Érdekesnek tartom azokat a történeteket, amelyek ilyen környezetben játszódnak, akármilyen műfajról beszélünk is. Mindenesetre nem hittem volna, hogy ennyire rabul ejt majd Alexia Tarabotti története.

Miután ilyen sikeresen belőttem térben és időben a sztorit, hát hogyan is fogjak bele… Már az elején magával ragadott a történet. Tarabotti kisasszony és Lord Maccon kettősével már a történet kezdetén megismerkedünk, és ebben a könyvben ők mindent visznek. A kettejük közötti szócsaták és érzelmek vihara (lehet érzelmek helyett az ösztönök találóbb lenne) valahogyan mindig előre kúszik a sztoriban, de ez engem egyáltalán nem zavart, sőt kimondottan üdítő volt, hogy már a kötet végére dűlőre jutottak egymással és még nem kerülgették egymást úgy, mint macska a forró kását köteteken és több száz oldalon keresztül. Ez utóbbi kétségtelenül az írónőt dicséri.

„– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.

– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.

– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf.”

Ahogy belevágunk a könyvbe egyből egy rejtéllyel találjuk szembe magunkat, vagyis inkább Alexiánk és Lord Maccon. Ennek a rejtélynek a megoldása lenne az, ami végig megy az egész cselekményen, mégis én inkább mellékszálnak éreztem ezt, megvolt azért, hogy irányítsa a történetet, terelgesse a szereplőket, de ennél többet nem nyújtott.

A karakterekről is muszáj említést tennem, mert nem lehet csak úgy elmenni mellettük. Nem olyan nagyon kidolgozottak, nem feltétlenül éreztem bennük mélységet, akár néhányat sablonosnak is mondhatnánk és mégis annyira szerethetőek mindannyian, hogy ezen is könnyen túllép az olvasó. A két már említett szereplő mellett azonban még mindenképpen kiemelném Lord Akeldamát a borzalmasan szirupos jelzőket használó boly nélküli vámpírt, aki sosem ismétli önmagát; Lyall professzort, Lord Maccon jobb kezét; és Miss Hisselpenny kisasszonyt Alexia borzalmas kalapokat viselő barátnőjét, aki a - kalapjait leszámítva - konzervatív erkölcsök főképviselője a naivságával együtt; valamint azért Alexia családjáról se szabad elfeledkeznem. Nagy vonalakban ők lennének azok, akik még szórakoztatóbbá és könnyedebbé teszik ezt az egészet.

„– Ivy kedvesem – szólt Tarabotti kisasszony, amikor barátnője felbukkant –, igazán remek, hogy ilyen hamar sikerült beszorítanod e sétát a programodba. Nicsak, milyen förtelmes a tökfödőd! Remélem, legalább nem került egy vagyonba.

– Ó, Alexia! Elbűvölően tuskó módon szidalmazod a kalapomat.”

A könyv stílusa az, ami egyből magával ragadja az olvasót. A kort bemutató leírások - ruhák, napernyők, szokások, erkölcsök, találmányok - is szerves részét képezik a történetnek, és nem érezzük azt, hogy ezek az oldalak megtöltését szolgálnák. Így válik teljes egésszé a történet, és ezeknek köszönhetően fel sem merül, hogy esetleg hiányérzet keletkezzen az olvasóban.

Összefoglalva: Ez egy könnyed, szórakoztató olvasmány. Nagyon tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a kort, amelyben játszódik és a fantasyt, valamint nem akadnak fenn azon, hogy a karakterek nem feltétlenül olyan nagyon részletesen kidolgozottak, ennek ellenére vidám perceket tudnak szerezni az olvasónak.

Értékelés: 5/5 - Nagyon megszerettem ezt a történetet, nem tudom miért vártam vele eddig, hogy olvassam.

Veronica Roth: A lázadó

Nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az első kötet után nagyon vártam, hogy olvashassam, de most nem is tudom, hogy fejezhetném ki magam… Messze elmaradt számomra A beavatottól (így tudom a legdiplomatikusabban megfogalmazni). Esetenként nagyon szenvedősre sikeredett az olvasás.

Megpróbálom felvenni a fonalat, hogy aztán kilyukadhassak valahova - még magam se tudom hova.

Igazából ennek a könyvnek a története ott folytatódik, ahol az előzőt abbahagytuk, gyakorlatilag semennyi idő sem telik el a két kötet között - időfolytonosságban vagyunk. A karakterek sora egy kicsit bővül, vannak köztük olyanok, akik az előző részben kevésbé jutottak szerephez, azonban most jobban a színre lépnek és belépnek a sorba. Továbbá megismerkedünk a könyvben behatóbban a Barátságosak és az Őszinték csoportjával is. Természetesen a cselekmény központjában a kirobbant háború áll, valamint az Elfajzottak üldözése.

Mégis, ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, akkor az a KÜZDELEM lenne. Mivel ez most maga volt a küzdelem (minden téren)… Volt itt minden. Tris belső küzdelmei, akkor bizonyos mértékig a Négyessel/Tobiasszal való küzdelme is terítékre kerül - igen komoly bizalmi gondokkal küzdenek; a csoportok közötti küzdelemről se feledkezhetünk el… és hiába próbálom folyamatosan ez a "küzdelem" szó kúszik előre. Igazából nekem ebből volt egy kicsit sok - én is küzdöttem néha a könyvvel. Valahol elmaradt a kötet cím (vagyis nem marad el, mert megtudjuk a cselekményből, hogy mégis honnan jön… de nekem ez még se az igazi). Tris is idegesített egy kicsit, nekem már néha kissé sok volt a hiszti és a belső vívódás… arról nem is beszélve, hogy esetenként őrületbe hajlóan viselkedik.

„-Nem értem, hogyan tud Uriah flörtölni, miközben ez történik a világban.

-Talán csoszognia kellene, és egyfolytában komor képet vágnia? – kérdezem. (…) -Talán lenne mit tanulnod tőle.

-Te beszélsz? – kérdi. – Te mindig az orrodat lógatod. Beatrice Prior, a tragédia királynője – így kellene neveznünk téged.”

Nagyon valószínű ennek köszönhető az, hogy néha megfeneklettnek éreztem a sztorit. Mindemellett kiemelném, hogy egyre jobban megismerjük Négyes múltját - úgy is fogalmazhatnék, hogy sorra hullnak ki a csontvázak a szekrényből.

A legérdekesebb, annak ellenére éreztem egy helyben topogósnak a történetet, hogy sokkal akciódúsabb volt, mint az előző rész, viszont számomra a történetvezetése se volt annyira egyenes ívű.  Mindezek mellett mégis nagyon nagy pozitívum, hogy kevésbé volt kiszámítható a történet, és okozott meglepetéseket sorra. A lezárásul szolgáló függő vég meg számos kérdést vet fel a következő kötetre nézve.

Mindent alapul véve, még mindig nem tudom eldönteni, hogy mégis hányadán állok ezzel a könyvvel. Abban azonban biztos vagyok: mindenképpen elolvasom az utolsó kötetet is. Ennek a magyarázata pedig az, hogy az írónő annyira nyitottá tette az egész sztorit, hogy az olvasóknak fogalma sincs arról, mégis mire számíthat a következő kötetben. Így a gondolataim végére érve azonban megfogalmazódik bennem, számomra az okozta ennél a kötetnél a legnagyobb problémát, nem éreztem azt, hogy halad valahova a történet - teljes homály és kilátástalanság. Ez egy kicsit zavaró volt, sőt még a záró mondat sem oldotta meg ezt a gondomat és így nekem kicsit lóg a levegőbe az egész.

Értékelés: 5/4-Messze elmaradt az első résztől, nem ragadott annyira magával. Úgy érzem ezzel a könyvvel mi most nem találtuk meg a közös hangot.

Gaura Ágnes: Átkozott balszerencse

Ez a könyv is annyira jó volt!!! Nagyon szerettem, és nagyon megszerettem Borit, a kalandjait, valamint az egész környezetet, a világot, amit Gaura Ágnes teremtett. Nem hittem volna, de könyvről könyvre emeli a lécet az írónő és sorra meg is ugorja ezeket az akadályokat (mondom ezt két könyv után és megelőlegezem a továbbiakra is… elfogódott lettem nagyon :) ). Itt muszáj kitérnem arra, hogy amikor megkaparintottam a könyvet egyből fel kellett lapoznom, hogy mi történik Borival, mert a Vámpírok múzsájának befejezése után egyszerűen nem volt nyugtom. Ilyen bevezető után le se tagadhatom, hogy rajongó lettem és már alig várom, hogy olvashassam a következő kötetet.

Mi is tetszett a könyvben??? Hát úgy minden. :) Szinte nem is telt el sok "idő" történetileg a két kötet között. Bori élete kezd egyenesbe jönni gyakorlatilag minden téren, de ekkor jön a csavar és eköré épül az egész történet. Hősnőnknek nem elég az átok, ami sújtja, emellett még számos akadállyal kell szembenéznie és olyan szituációk adódnak, amelyekre az első kötet olvasása után nem is számítottunk volna. Maga az átok még nem minden, a múzsa sztori is folytatódik valamelyest… más köntösben ugyan, de akár azt is mondhatnám, hogy egy fajta ok-okozati történéseknek is tanúi vagyunk az új kihívások mellett. (Mindenképpen el kell olvasnunk az első részt ahhoz, hogy ezt a kötetet követni tudjuk.)

A főbb karakterekkel már korábban megismerkedtünk, de azért bővül a kör és újabbak kerülnek képbe ebben a részben, akik eddig is jelen voltak ugyan, de most szerephez is jutnak - gondolok itt a Hajós família "vezetőjére" Jakabra leginkább, de akár Esztert is említhetném. Továbbra is lenyűgöz mennyire kidolgozottak a karakterek, érezni az olvasás során, hogy nagy hangsúly van rajtuk és azon is, milyenek ők, egyből megjegyzi őket az olvasó, mert személyiséggel bírnak és akár a való életben is létezhetnének. Borit és Attilát továbbra is nagyon kedvelem, ezt a történetet is ők vitték el, köréjük épül és nagyon élvezetes mindig a kettejük párbeszéde - akármilyen körülmények között is találják magukat ők ketten. Bori nyelve még az "átkozott balszerencséjében" sem veszít az éléből. (Tudom, hogy itt már gyakorlatilag ismétlem önmagam, de ha egyszer nem tudok mást mondani…)

„-Ki kell ábrándítsalak, nem szokásom mások alvó barátnőit lesmásolni. Különben is, azt mondtad, arra gyanakszol, hogy megátkoztak téged, nem pedig arra, hogy rám raktak valami szerelmi bűbájt, amitől elfelejtem, mennyire kimondhatatlanul nem vagy a zsánerem - élcelődött a maga megszokott tapló stílusában. 

-Gondoltam, egy jól eltalált átokba ez nagyon is belefért –(…)– Ennél nagyobb balszerencsét már nem is tudnék elképzelni.”

Dinamikus maga a sztori, mindig tartogat valamilyen meglepő fordulatot, csavart, ami miatt muszáj tovább olvasni. Egyáltalán nem volt kiszámítható a történet. Őszintén megvallva mindig okozott meglepetést és minden várakozásomat felülmúlta a cselekmény alakulása. Ezért is tetszett annyira, nem volt unalmas, valamint nem történt meg az se, amitől félhettem volna, hogy véletlen Bori a számos sorscsapás közepette elkezd idegesíteni. Egyszerűen hihetetlen, nem csalódtam a karakterben… bár ezen az előző kötet megpróbáltatásait tekintve nem kellene csodálkoznom.

Ez a könyv számomra letehetetlen volt. Minden elismerésem Gaura Ágnesnek, mert olyat alkotott, ami beszippantja az olvasót, és amíg nem ér a történet végére nem ereszti. Meg kell valljam ezt a könyvet is úgy tettem le, mint az előzőt, mikor befejeztem, vagyis az volt az első gondolatom: "Hol a következő rész, mert most azonnal olvasnom kell!!!". Már ebből is látszik, hogy nagyon jó volt a történet, amit a kezemben tartottam.

Értékelés: 5/5* - Nagyon tetszett ez a rész! (Nem tudok mást írni és nem tudom, hogy leírni… olvasni kell és akkor érthetővé válik, hogy csak ennyit írok.)

Egy utolsó megjegyzés a végére: A Vámpírok múzsájával kapcsolatos bejegyzésnél elmaradt, de most pótlom a hiányosságom. Nem nagyon szoktam ilyeneket nézni, mert ugyebár "könyvet nem a borítója alapján veszünk", de ennek a könyvnek annyira szép és karakteres a borítója, hogyha kirakom nem kíván más képet a bejegyzés. Ezért nagy dicséret a borító készítőjének, és a kiadónak.

Veronica Roth: A beavatott

Nagyon nehézkesen fogtam neki ennek a könyvnek, mert már úgy gondoltam nekem hosszú időre elég volt a disztópiákból (konkrétan kezdett csömöröm lenni) az Éhezők Viadala trilógia és a Battle Royale után, töredelmesen bevallom nyüglődve kezdtem neki, de jól tettem, hogy belevágtam. Nem szégyen, színt vallok: Igazából csak azért olvastam el (vagyis fogtam neki), mert márciusban kijön belőle a filmadaptáció és megígértem barátnőmnek, hogy megnézem vele, ez volt az egyik ok. A másik ok ennek a következménye: nem akartam úgy járni, mint az Éhezők Viadalával - úgy mentem el a moziba megnézni a filmet, hogy nem olvastam a könyvet és ezért volt egy-két dolog, ami nem volt tiszta. Ilyen indulással és gondolatokkal belevágva a könyvbe még én magam se gondoltam volna, mikor kinyitottam, hogy mennyire fog tetszeni nekem ez A beavatott.

Lássuk miről is szól ez az újabb disztópia, mely műfaj korunkban oly közkedveltté vált:

Ebben a történetben az írónő az antiutópisztikus Chicagóba repít minket, ahol a társadalom 5 csoportra oszlik: az Önfeláldozókra, a Bátrakra, a Műveltekre, az Őszintékre és a Barátságosakra. Ebben a városban él a 16 éves Beatrice (Tris) Prior, aki élete nagy választása előtt áll, ugyanis ebben a világban a vele egykorúaknak csoportot kell választani, amelyikben a jövőben élni kívánnak. Nagyon fontos ez a választás, hiszen Beatricenek döntenie kell, hogy a családja körében marad, akik az Önfeláldozók csoportját erősítik, vagy csoportot vált és új csoportjának szenteli életét, valamint annak értékei szerint él tovább a jövőben. Ebben a döntésében segítségére van egy teszt, amelynek eredménye elvileg iránymutatást nyújt, hogy melyik csoport a legjellemzőbb az adott személyre. Innen indulnak igazán Beatrice megpróbáltatásai, hiszen az ő számára a legnehezebb a döntés. Végül viselnie kell döntésének következményét és helyt kell állnia, meg kell felelnie az új csoportjának, valamint vele szemben támasztott követelményeinek, melynek következtében legvégül a csoport teljes értékű tagjává válik. Ebben a környezetben vesszük fel a fonalat, amely helyzetet még megfűszerezi az egyes csoportok között kialakuló ellentétek, feszültségek.

„Évtizedekkel ezelőtt az őseink rájöttek, hogy nem a politikai ideológia, nem a vallási meggyőződés és nem is a nacionalizmus okolható a világban dúló háborúkért. Megállapították, hogy az ok az emberek személyiségében rejlik – az emberiségnek a rosszra való hajlamában, annak bármilyen megjelenési formájáról legyen is szó.”

Szó se róla nehezen rázódtam bele a csoportok világába, de miután megszoktam ezt a gondolati síkot már egyáltalán nem voltak problémáim. A könyv elején még kissé zavaros volt az egész, de a választási rituálé után már kezdtem magaménak tudni a történetet. Miután Beatrice Trissé válik kezdődnek az igazi kalandok, és az olvasó vele együtt éli át a nehézségeket, amelyek az útját állják. Számomra kicsit kiszámítható volt a történet, nagyon sok dolog még azelőtt körvonalazódott a kis gondolataimban, mielőtt a könyvben eljutottunk volna oda, hogy Trisnek ténylegesen összeáll a kép. Továbbá érdekes, de számomra a szerelmi szál is elég hamar nyilvánvalóvá vált (azt is mondhatnám, hogy ideje korán), viszont itt nagy piros pont az írónőnek, mert egyáltalán nem erőltette túl ezt, hanem csak annyit kaptunk belőle, ami igazán szükséges volt. Nem vitte el a történetet más irányba, harmonikusan illeszkedett a sztoriba. (Itt muszáj megjegyeznem, mert nem bírom magamban tartani :D én már a kezdetektől oda voltam Négyesért.)

„– Azt hiszem szerelmes vagyok beléd – folytatja halvány mosollyal. – De azért várok még, amíg megbizonyosodom róla, és csak akkor fogom elárulni neked.
– Ez nagyon bölcs dolog tőled – felelem, és én is mosolygok. – Keressünk egy papírt, hogy felírhasd magadnak emlékeztetőnek!”

Végül minden kiszámíthatósága ellenére a végére még tartogatott azért számomra meglepetéseket a történet.

Összegzésként el kell mondanom, hogy minden kiszámíthatósága és előzetes sejtéseim ellenére imádtam ezt a történetet. Nagyszerű kis könyv ez, van dinamikája és íve a sztorinak - sajnálom, hogy nem előbb kezdtem neki. Azt pedig, hogy mennyire tetszett mi sem bizonyítja jobban, mint hogy éjszakába nyúlóan olvastam, mert nem tudtam tőle elszakadni és szó se róla gyorsan bedaráltam (most már jöhet a film! és a folytatások).

Értékelés: 5/5 - Nagyon szerettem, számomra letehetetlen volt és ezzel mindent elmondtam róla. :)