Veronica Roth: A hűséges

Te, szent ég!!! (és nem pozitív értelemben) Itt a trilógia vége, és így a harmadik kötet után már nem is bánom. Az első kötetért oda voltam, a másodikkal már néhol szenvedtem, de ez a harmadik... háááát... én még könyvvel ennyire nem harcoltam meg. Komolyan, elkezdtem olvasni és már akkor éreztem, hogy nekem olyan döcögősen megy ez most. A váltott szemszög se jött be... néha már nem tudtam, hogy "kinek a fejében járok" és vissza kellett lapoznom a fejezet elejére (ahol olyan gyengébb képességűek kedvéért, mint én... fel lett írva, hogy ki mesél most). Rettentő hosszú időt vett igénybe, mire kiolvastam ezt a könyvet - nem a hossza miatt, hanem mert annyira könnyű volt minden egyes alkalommal becsukni letenni; amikor ránéztem felvetődött a gondolat: "Akarom én most ezt?" a válasz legtöbbször NEM! volt, és más könyvbe vágtam bele.

A történettel kapcsolatban sokszor az olvasás során az volt az érzésem, hogy cseberből vederbe folyik a sztori - csoportok vs. csoportnélküliek, géntiszták vs. génkárosodottak -, mindig csak konfliktusok, amelyek valamilyen megkülönböztetés alapján alakulnak ki, de még az se oldódott meg, amiből kiléptünk, de már belépünk egy másik problémába. Olyan benyomást keltett bennem ez az egész, mintha az írónő valami nagy durranással akart volna előrukkolni, hogy "huuuh én most nagyon meg fogom lepni az olvasóim és nagy megdöbbenést váltok ki", de nálam ez nem szólt nagyot, sőt harmat gyengére sikeredett.
Semmi nagy fordulatot nem tudnék feleleveníteni, valahogy úgy belefásultam ennek az egésznek az olvasásába. Még az se nagyon dobott rajtam, hogy Négyes fejébe beleláthattam, sőt néha már-már inkább csalódás volt őt olvasni. Tris az előző kötetnél kivívta nálam az istenek haragját, de mégis valahogy most nem téptem tőle annyira a hajam, mint azelőtt.  

Számomra vontatott volt az egész, és mindig az a hátsó gondolat tolakodott előre, hogy az írónő sok mindent akart belezsuppolni ebbe a könyvbe. Na igen, meg mindezek mellett mintha ilyen ad hoc jelleggel lett volna írva... mindig hozzáírtak volna egy kicsit és nem volt konkrét ötlet, elképzelés, hogy mi lesz a végkifejlet, hanem majd ahogy esik úgy puffan. A legszörnyűbb az egészben, hogy még a vége se lepett meg... annyira várható volt, hogy valami hasonló fog történni.

"- Igen, néha tényleg alaposan próbára tesz bennünket az élet - mondja. - De tudod, mi tartja bennem a lelket? (...) - Azok a pillanatok, amikor nem érzem megpróbáltatásnak... - mondja. - Az a titok ebben az egészben, hogy ezeket észre kell venni, amikor eljönnek."

Annyi pozitívum azért volt ebben a kötetben, hogy számos szép gondolatot vonultatott fel, amelyek a történettől függetlenül megállják a helyüket, és ezeket mindenképpen értékeli a szemfüles olvasó.

Összességében nézve az egész trilógiára azt tudom mondani, hogy itt megvalósul az, amit folyamatosan romló tendenciának hívnak... könyvről könyvre rosszabb lett. Nálam az első kötet - A beavatott - volt a nagy dobás, nagy kedvenc, az utolsó kötet, pedig a nagy bukás. Szörnyű kimondani, de ha nem trilógia lenne, hanem még tovább húznánk, akkor a többi kötetet már nem olvasnám el, mert nekem itt és most lett ebből elég. (Tudom lesz még egy kisebb történeteket felvonultató kötet Négyes szemszögéből - hmm erre csak annyit tudok mondani, hogy talán itt még adok egy esélyt a szépfiúnak...)

Értékelés: 5/3 - Erősen közepes, és csak azért adok ennyit, mert már nincs belőle több rész.

Veronica Roth: A lázadó

Nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az első kötet után nagyon vártam, hogy olvashassam, de most nem is tudom, hogy fejezhetném ki magam… Messze elmaradt számomra A beavatottól (így tudom a legdiplomatikusabban megfogalmazni). Esetenként nagyon szenvedősre sikeredett az olvasás.

Megpróbálom felvenni a fonalat, hogy aztán kilyukadhassak valahova - még magam se tudom hova.

Igazából ennek a könyvnek a története ott folytatódik, ahol az előzőt abbahagytuk, gyakorlatilag semennyi idő sem telik el a két kötet között - időfolytonosságban vagyunk. A karakterek sora egy kicsit bővül, vannak köztük olyanok, akik az előző részben kevésbé jutottak szerephez, azonban most jobban a színre lépnek és belépnek a sorba. Továbbá megismerkedünk a könyvben behatóbban a Barátságosak és az Őszinték csoportjával is. Természetesen a cselekmény központjában a kirobbant háború áll, valamint az Elfajzottak üldözése.

Mégis, ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, akkor az a KÜZDELEM lenne. Mivel ez most maga volt a küzdelem (minden téren)… Volt itt minden. Tris belső küzdelmei, akkor bizonyos mértékig a Négyessel/Tobiasszal való küzdelme is terítékre kerül - igen komoly bizalmi gondokkal küzdenek; a csoportok közötti küzdelemről se feledkezhetünk el… és hiába próbálom folyamatosan ez a "küzdelem" szó kúszik előre. Igazából nekem ebből volt egy kicsit sok - én is küzdöttem néha a könyvvel. Valahol elmaradt a kötet cím (vagyis nem marad el, mert megtudjuk a cselekményből, hogy mégis honnan jön… de nekem ez még se az igazi). Tris is idegesített egy kicsit, nekem már néha kissé sok volt a hiszti és a belső vívódás… arról nem is beszélve, hogy esetenként őrületbe hajlóan viselkedik.

„-Nem értem, hogyan tud Uriah flörtölni, miközben ez történik a világban.

-Talán csoszognia kellene, és egyfolytában komor képet vágnia? – kérdezem. (…) -Talán lenne mit tanulnod tőle.

-Te beszélsz? – kérdi. – Te mindig az orrodat lógatod. Beatrice Prior, a tragédia királynője – így kellene neveznünk téged.”

Nagyon valószínű ennek köszönhető az, hogy néha megfeneklettnek éreztem a sztorit. Mindemellett kiemelném, hogy egyre jobban megismerjük Négyes múltját - úgy is fogalmazhatnék, hogy sorra hullnak ki a csontvázak a szekrényből.

A legérdekesebb, annak ellenére éreztem egy helyben topogósnak a történetet, hogy sokkal akciódúsabb volt, mint az előző rész, viszont számomra a történetvezetése se volt annyira egyenes ívű.  Mindezek mellett mégis nagyon nagy pozitívum, hogy kevésbé volt kiszámítható a történet, és okozott meglepetéseket sorra. A lezárásul szolgáló függő vég meg számos kérdést vet fel a következő kötetre nézve.

Mindent alapul véve, még mindig nem tudom eldönteni, hogy mégis hányadán állok ezzel a könyvvel. Abban azonban biztos vagyok: mindenképpen elolvasom az utolsó kötetet is. Ennek a magyarázata pedig az, hogy az írónő annyira nyitottá tette az egész sztorit, hogy az olvasóknak fogalma sincs arról, mégis mire számíthat a következő kötetben. Így a gondolataim végére érve azonban megfogalmazódik bennem, számomra az okozta ennél a kötetnél a legnagyobb problémát, nem éreztem azt, hogy halad valahova a történet - teljes homály és kilátástalanság. Ez egy kicsit zavaró volt, sőt még a záró mondat sem oldotta meg ezt a gondomat és így nekem kicsit lóg a levegőbe az egész.

Értékelés: 5/4-Messze elmaradt az első résztől, nem ragadott annyira magával. Úgy érzem ezzel a könyvvel mi most nem találtuk meg a közös hangot.

Veronica Roth: A beavatott

Nagyon nehézkesen fogtam neki ennek a könyvnek, mert már úgy gondoltam nekem hosszú időre elég volt a disztópiákból (konkrétan kezdett csömöröm lenni) az Éhezők Viadala trilógia és a Battle Royale után, töredelmesen bevallom nyüglődve kezdtem neki, de jól tettem, hogy belevágtam. Nem szégyen, színt vallok: Igazából csak azért olvastam el (vagyis fogtam neki), mert márciusban kijön belőle a filmadaptáció és megígértem barátnőmnek, hogy megnézem vele, ez volt az egyik ok. A másik ok ennek a következménye: nem akartam úgy járni, mint az Éhezők Viadalával - úgy mentem el a moziba megnézni a filmet, hogy nem olvastam a könyvet és ezért volt egy-két dolog, ami nem volt tiszta. Ilyen indulással és gondolatokkal belevágva a könyvbe még én magam se gondoltam volna, mikor kinyitottam, hogy mennyire fog tetszeni nekem ez A beavatott.

Lássuk miről is szól ez az újabb disztópia, mely műfaj korunkban oly közkedveltté vált:

Ebben a történetben az írónő az antiutópisztikus Chicagóba repít minket, ahol a társadalom 5 csoportra oszlik: az Önfeláldozókra, a Bátrakra, a Műveltekre, az Őszintékre és a Barátságosakra. Ebben a városban él a 16 éves Beatrice (Tris) Prior, aki élete nagy választása előtt áll, ugyanis ebben a világban a vele egykorúaknak csoportot kell választani, amelyikben a jövőben élni kívánnak. Nagyon fontos ez a választás, hiszen Beatricenek döntenie kell, hogy a családja körében marad, akik az Önfeláldozók csoportját erősítik, vagy csoportot vált és új csoportjának szenteli életét, valamint annak értékei szerint él tovább a jövőben. Ebben a döntésében segítségére van egy teszt, amelynek eredménye elvileg iránymutatást nyújt, hogy melyik csoport a legjellemzőbb az adott személyre. Innen indulnak igazán Beatrice megpróbáltatásai, hiszen az ő számára a legnehezebb a döntés. Végül viselnie kell döntésének következményét és helyt kell állnia, meg kell felelnie az új csoportjának, valamint vele szemben támasztott követelményeinek, melynek következtében legvégül a csoport teljes értékű tagjává válik. Ebben a környezetben vesszük fel a fonalat, amely helyzetet még megfűszerezi az egyes csoportok között kialakuló ellentétek, feszültségek.

„Évtizedekkel ezelőtt az őseink rájöttek, hogy nem a politikai ideológia, nem a vallási meggyőződés és nem is a nacionalizmus okolható a világban dúló háborúkért. Megállapították, hogy az ok az emberek személyiségében rejlik – az emberiségnek a rosszra való hajlamában, annak bármilyen megjelenési formájáról legyen is szó.”

Szó se róla nehezen rázódtam bele a csoportok világába, de miután megszoktam ezt a gondolati síkot már egyáltalán nem voltak problémáim. A könyv elején még kissé zavaros volt az egész, de a választási rituálé után már kezdtem magaménak tudni a történetet. Miután Beatrice Trissé válik kezdődnek az igazi kalandok, és az olvasó vele együtt éli át a nehézségeket, amelyek az útját állják. Számomra kicsit kiszámítható volt a történet, nagyon sok dolog még azelőtt körvonalazódott a kis gondolataimban, mielőtt a könyvben eljutottunk volna oda, hogy Trisnek ténylegesen összeáll a kép. Továbbá érdekes, de számomra a szerelmi szál is elég hamar nyilvánvalóvá vált (azt is mondhatnám, hogy ideje korán), viszont itt nagy piros pont az írónőnek, mert egyáltalán nem erőltette túl ezt, hanem csak annyit kaptunk belőle, ami igazán szükséges volt. Nem vitte el a történetet más irányba, harmonikusan illeszkedett a sztoriba. (Itt muszáj megjegyeznem, mert nem bírom magamban tartani :D én már a kezdetektől oda voltam Négyesért.)

„– Azt hiszem szerelmes vagyok beléd – folytatja halvány mosollyal. – De azért várok még, amíg megbizonyosodom róla, és csak akkor fogom elárulni neked.
– Ez nagyon bölcs dolog tőled – felelem, és én is mosolygok. – Keressünk egy papírt, hogy felírhasd magadnak emlékeztetőnek!”

Végül minden kiszámíthatósága ellenére a végére még tartogatott azért számomra meglepetéseket a történet.

Összegzésként el kell mondanom, hogy minden kiszámíthatósága és előzetes sejtéseim ellenére imádtam ezt a történetet. Nagyszerű kis könyv ez, van dinamikája és íve a sztorinak - sajnálom, hogy nem előbb kezdtem neki. Azt pedig, hogy mennyire tetszett mi sem bizonyítja jobban, mint hogy éjszakába nyúlóan olvastam, mert nem tudtam tőle elszakadni és szó se róla gyorsan bedaráltam (most már jöhet a film! és a folytatások).

Értékelés: 5/5 - Nagyon szerettem, számomra letehetetlen volt és ezzel mindent elmondtam róla. :)