Marissa Meyer: Scarlet - Piroska és az Ordas Rend katonái

Jaaaj jajj nagy bajban vagyok, ha a Cinder-re azt mondtam, hogy IMÁDTAM, akkor mit fogok most mondani a Scarlet-re... hááááát továbbra is IMÁDTAM, DE NAGYON!!! :D

Hosszas várakozás után végre valahára megjelent magyarul is a Holdbéli krónikák második kötete, és azt kell mondanom, hogy erre megérte várni. Természetesen elsők között kaptam az alkalmon, hogy a kis kezeim közé kaparintsam a folytatást és mindent félredobva bele is fogtam... komolyan mint a narkó után remegő drogos, fájdalmas elvonási tünetek közepette szinte alig hittem, hogy a kezemben tartom, olvashatom, újra elmerülhetek ennek a sci-fi mesének a világában.

Azért halkan megsúgom kicsit féltem, nehogy erre a sorozatra is igaz legyen az, hogy az első kötet után a második már nem olyan nagy attrakció. Nálam ez nem így volt, ha lehet  a Scarlet-et még jobban szerettem, mint a Cindert. Míg az első kötet számomra nagyon kiszámítható volt, mégis ennek ellenére magával ragadott a világa, addig a második kötet fordulatokban gazdag, mozgalmas történet volt, mely azért okozott meglepetéseket és ha lehet még jobban elbűvölt, így az év végére újabb kedvencet avathattam.

A történetről nem is nagyon akarok mesélni, mert spoiler mentesen szinte lehetetlen vállalkozás lenne. Talán annyit azért el lehet mondanom, anélkül hogy lelőném a poént, hogy minden megtalálható volt ebben a kötetben: titkok, hazugságok, önfeláldozás, akció... és még sorolhatnám. Mindez a már korábban megszokott környezetben.

Mindenesetre nekem nagyon tetszett az egész könyvnek a megoldása, ahogyan egybe fonódik "Hamupipőke" és "Piroska" története. Egyszerűen zseniális az írónő, ahogy egybegyúrja a szálakat, és teljesen újat alkot. Megint ott volt az, hogy nagyszerű alapnak szolgált a mese, de már régen nem azt a történetet olvastuk csak önmagában, hanem Scarlettét és Cinderét. Így egy több szálon futó mozgalmas, eseménydús sztori lett az eredmény.

Megmaradnak a már megismert karakterek, de kapunk új szereplőket is, akik csak színesítik a képet. Nekem speciel nagyon szívemhez nőtt Carswell Thorne kapitány, és még Farkas is (minden árulása ellenére).

Na, de akkor szépen sorban. Thorne kapitány volt nálam az, akivel mikor először találkoztam a lapokon nem tudtam eldönteni, hogy mit keres itt, arról nem is beszélve, hogy minden leírás ellenére kapásból egy 50-es pasasnak képzeltem, nem egy 20-as éveit taposó jóképű nőcsábásznak. Ilyen ígéretes kezdet után aztán gyorsan helyre került a fejemben a karakter és már nem voltak ilyen "kis" megtévelyedéseim. Mindenesetre ebben a "helyrekerülésben" nagy szerepe volt annak is, hogy miután Cinderrel találkoznak kettejük szócsatái üdítően hatnak a történetben, és megmosolyogtatják az olvasót. Itt azért én kiemelném azt, hogy Cinder karakter fejlődése mellett sem lehet csak úgy elmenni. Számomra talán ebben a kötetben járja be a legnagyobb ívet, próbálja megismeri magát a múltját; vívódik, mégis elhatározásra jut, pedig a kötet elején nem sok esélyt adtam volna neki, mégis így még közelebb éreztem őt magamhoz.

"A hangszóróból megint ugyanaz a tiszta női hang hallatszott.
- Thorne, nem tudom beindítani az automatikát.Úgyhogy kézi vezérléssel kell felszállnunk.
A férfi kétségbeesetten nézett a vezérlőkre.
- Mióta pofázik vissza nekem ez a hajó?
- Én vagyok az, te idióta!
Thorne közelebb tartotta a fülét a hangszóróhoz.
-Cinder?"

Farkas karakterét miként is lehetne kifejteni, hiszen már a neve is beszédes, ő tipikusan az a karakter, akinél már a felbukkanásánál érzed, hogy valami sántít nála, de azt is tudod, hogy mi ez a bajsejtelem csak később derül ki, és ez nem azért van, mert ez a Piroska és a farkas, és tudod, hogy ő lesz az, aki megeszi a nagymamát... Főleg mivel ebben az "adaptációban" nem lehetsz biztos benne, hogy a sztori végén ő lesz a főgonosz, sőt...

"- Az egészben nem az a legnagyobb hülyeség, hogy megpróbállak megvédeni - nézett ismét a lányra Farkas. - Hanem az, hogy szinte már elhiszem, hogy ez számít valamit is."

Természetesen nem feledkezhetünk el kötet címét adó szereplőről sem, Scarlet-ről - őt is nagyon megszerettem, főleg a megnyilvánulásai, a dolgokhoz való hozzáállása miatt lopta be magát a szívembe. Igazából az ő karaktere olyan mint a piros kapucnis felsője, lobbanékony, tüzes és heves. Ő a "csacsi lányka", aki mégis megbízik a Farkasban, és az "eredeti" történet ezen alapvető vonásból/fordulatból egy izgalmas és magával ragadó sztorit kerekít az írónő.

A végére hagytam az előző kötetből személyes kedvencemmé vált Ikot, akit nagyon csúnyán elintézett Adri és már-már megsirattam szegény kis androidot, de itt most legnagyobb örömömre visszatért, és hozta a régi formáját, mintha mi sem történt volna.

"- Cinder - szólalt meg Iko néhány percnyi hallgatás után, mialatt alaposabban felmérte a helyzetét. - Elképesztően kövér vagyok. - A fémes hangból tisztán kihallatszott a nyafogás.
- Mert egy hajó vagy, Iko."

Na most lehetne engem szépen falhoz állítani, hogy de akkor gyakorlatilag mindenkit megszerettem... ezt azért nem mondanám, Levana, mint negatív karakter továbbra se a kedvencem. Sőt Kai-al sem tudok napirendre térni, valahogy nem értem meg őt, és miután az előző kötetben szörnyen csalódtam benne, a mostaniban olvasni az ő nézőpontját, hát mit is mondjak... elég képmutatónak tűnt, de ez természetesen csak az én személyes véleményem.

Mindent összevetve rajongásom határtalan és meghajolok az írónő fantáziája előtt, mert csodálatosat alkotott és továbbra is fenntartja az érdeklődésem. Azért még annyit csak nem bírok magamban tartani, hogy akármennyire olvasót dühítően is lett megint vége a történetnek (bár azért ez nem kimondottan az a függővég, mint az előző kötet végén), az kimondottan tetszett, hogy ott lebegett abban az egy mondatban az ígéret... annak az ígérete, hogy a folytatásban sem fogok csalódni.

Értékelés: 5/5** - Lehet még ennél is jobb??? - kérdem én. A Piroska és a farkas mesét nagyon szerettem megboldogult gyermekkoromban is, de ez az alternatíva nagyon nagyon tetszett. (Mondhatni hű maradtam önmagamhoz... ;) )

Veronica Roth: A hűséges

Te, szent ég!!! (és nem pozitív értelemben) Itt a trilógia vége, és így a harmadik kötet után már nem is bánom. Az első kötetért oda voltam, a másodikkal már néhol szenvedtem, de ez a harmadik... háááát... én még könyvvel ennyire nem harcoltam meg. Komolyan, elkezdtem olvasni és már akkor éreztem, hogy nekem olyan döcögősen megy ez most. A váltott szemszög se jött be... néha már nem tudtam, hogy "kinek a fejében járok" és vissza kellett lapoznom a fejezet elejére (ahol olyan gyengébb képességűek kedvéért, mint én... fel lett írva, hogy ki mesél most). Rettentő hosszú időt vett igénybe, mire kiolvastam ezt a könyvet - nem a hossza miatt, hanem mert annyira könnyű volt minden egyes alkalommal becsukni letenni; amikor ránéztem felvetődött a gondolat: "Akarom én most ezt?" a válasz legtöbbször NEM! volt, és más könyvbe vágtam bele.

A történettel kapcsolatban sokszor az olvasás során az volt az érzésem, hogy cseberből vederbe folyik a sztori - csoportok vs. csoportnélküliek, géntiszták vs. génkárosodottak -, mindig csak konfliktusok, amelyek valamilyen megkülönböztetés alapján alakulnak ki, de még az se oldódott meg, amiből kiléptünk, de már belépünk egy másik problémába. Olyan benyomást keltett bennem ez az egész, mintha az írónő valami nagy durranással akart volna előrukkolni, hogy "huuuh én most nagyon meg fogom lepni az olvasóim és nagy megdöbbenést váltok ki", de nálam ez nem szólt nagyot, sőt harmat gyengére sikeredett.
Semmi nagy fordulatot nem tudnék feleleveníteni, valahogy úgy belefásultam ennek az egésznek az olvasásába. Még az se nagyon dobott rajtam, hogy Négyes fejébe beleláthattam, sőt néha már-már inkább csalódás volt őt olvasni. Tris az előző kötetnél kivívta nálam az istenek haragját, de mégis valahogy most nem téptem tőle annyira a hajam, mint azelőtt.  

Számomra vontatott volt az egész, és mindig az a hátsó gondolat tolakodott előre, hogy az írónő sok mindent akart belezsuppolni ebbe a könyvbe. Na igen, meg mindezek mellett mintha ilyen ad hoc jelleggel lett volna írva... mindig hozzáírtak volna egy kicsit és nem volt konkrét ötlet, elképzelés, hogy mi lesz a végkifejlet, hanem majd ahogy esik úgy puffan. A legszörnyűbb az egészben, hogy még a vége se lepett meg... annyira várható volt, hogy valami hasonló fog történni.

"- Igen, néha tényleg alaposan próbára tesz bennünket az élet - mondja. - De tudod, mi tartja bennem a lelket? (...) - Azok a pillanatok, amikor nem érzem megpróbáltatásnak... - mondja. - Az a titok ebben az egészben, hogy ezeket észre kell venni, amikor eljönnek."

Annyi pozitívum azért volt ebben a kötetben, hogy számos szép gondolatot vonultatott fel, amelyek a történettől függetlenül megállják a helyüket, és ezeket mindenképpen értékeli a szemfüles olvasó.

Összességében nézve az egész trilógiára azt tudom mondani, hogy itt megvalósul az, amit folyamatosan romló tendenciának hívnak... könyvről könyvre rosszabb lett. Nálam az első kötet - A beavatott - volt a nagy dobás, nagy kedvenc, az utolsó kötet, pedig a nagy bukás. Szörnyű kimondani, de ha nem trilógia lenne, hanem még tovább húznánk, akkor a többi kötetet már nem olvasnám el, mert nekem itt és most lett ebből elég. (Tudom lesz még egy kisebb történeteket felvonultató kötet Négyes szemszögéből - hmm erre csak annyit tudok mondani, hogy talán itt még adok egy esélyt a szépfiúnak...)

Értékelés: 5/3 - Erősen közepes, és csak azért adok ennyit, mert már nincs belőle több rész.

John Green: Csillagainkban a hiba

Először is... Tudom, hogy nem túl szerencsés így kezdeni egy bejegyzést, de ezt a könyvet nem is nagyon akartam elolvasni, végül mégis belefogtam.

Miért nem akartam olvasni? A témája miatt. Őszintén szólva én féltem attól, hogy daganatos betegekről olvassak regényt, ennek oka nagyon egyszerű én már megéltem azt, hogy hozzám közelálló személy rákos betegségben szenvedett. Szó, ami szó... az elolvasás után, hát kavarogtak bennem az érzések tisztességesen, emésztgettem a sztorit és talán még mindig emésztgetem.

Mindenekelőtt, aki ebbe a könyvbe belefog, ne számítson a "happy endre" a végén, hogy mindenki meggyógyul és boldogan élnek míg meg nem halnak, mert azt ki kell ábrándítsam... nem ez lesz a vég.

A könyv témája maga is nagyon kemény rákbeteg fiatalokról szól. Nagyon tetszett a könyv elején az, hogy ők hogyan is állnak hozzá a betegségükhöz, sokszor megmosolyogtam már a szóhasználatot is, amivel élnek. Pedig már a kezdetekben is volt kemény pillanat és mégis már-már azt éreztem, hogy ők egymást segítik át a gondokon.

"– Adj időt magadnak a gyógyulásra. És tizennégy hónap nem olyan nagy idő a dolgok rendjében. Még csak az elején tartasz, öcsi. Majd meglátod. – Kivonult.

– Elment? Bólintottam, aztán észbe kaptam, hogy nem láthatja. – Ja – feleltem.

– Meglátom? Tényleg? Ezt komolyan mondta?

– A Jó Ápolónő Tulajdonságai. Start! – mondtam.

– 1. Nem szellemeskedik a nyomorékságoddal – folytatta Isaac."

Ezután jött a "Love Story" szál... nem vártam és mégis volt, aranyosnak találtam (ez volt a legjobb szó nálam az egészre). Nem igazán ez kötött le az az igazság. Nekem egy idő után már olyan szükségszerűnek tűnt, hogy ennek fel kellett bukkanni a könyvben és igen utána egy darabig átveszi a főszerepet... itt már azonban sejtettem, hogy hasonló befejezés vár ránk, mint az "eredeti" történetben (na jó ez utóbbi sejtésem annyira nem talált be, mert itt fordított az író egyet, de gondolhattam volna...). Egészen eddig, úgy a könyv feléig kb. azt mondtam rá, hogy "varázslatos", mert az volt... az üzenet, a hozzáállás, amit közvetített. Viszont a végén ezt a szót már nem használtam volna... sőt egyáltalán eszembe se jutott. Megdöbbentő volt a lapokon szembesülni teljes valójában magával a betegséggel, a küzdelemmel, a gyásszal, a veszteséggel.

"- Szép kis háború - mondta megvetően. - Mivel háborúskodom? A rákommal. És mi a rákom? Én vagyok. A daganatok belőlem vannak. Éppen olyan fixen belőlem, ahogy az agyam és a szívem. Ez polgárháború, Hazel Grace, és előre tudni lehet, ki győz."

Egy dolog volt, ami törést jelentett számomra a könyvben. A holland íróval való találkozás, az ő viselkedése, és Hazel viselkedése. Már maga az egész szituáció, ami a találkozáshoz vezetett számomra érthetetlen és értelmetlen volt.

Végül azért el kell mondjam tetszett a könyv, de nem könnyeztem meg. Voltak pillanatai, amelyek nagyon meghatottak, de nem csikartak belőlem ki könnycseppet. Ez nem feltétlen a könyv hibája, de nem is az enyém... ennek egyszerűen így kellett lennie.

Mindent együttvéve magával ragadott a könyv a maga őszinteségével és realitásával. Néha kell ilyen típusú könyveket olvasnia az embernek, mert ezek visszarántják az életbe és tudatosul benne az, hogy az élet bizony nem egy "kívánságteljesítő gyár" és nem mindig csodás, fényes, hanem sokszor sötét, kegyetlen.

Értékelés: 5/5 - Megdöbbentő az őszinteség, amit áraszt, mégis megmutatja, hogy még egy ilyen világban is vannak "apró" örömök, leszámítva a sok keserűséget. Ez a könyv egyszerre szórakoztat és meghat.

Megjegyzés: 2014. június elején kerül a mozikba a regényből készült film.

Kiera Cass: The Elite - Az Elit

Nagyon furcsa, de egy árnyalatnyival jobban tetszett ez a rész, mint az első. Míg A Párválasztóból csak a hercegnős csilli-villi álomvilág maradt meg leginkább bennem, addig ez a rész már egy kicsit más volt számomra. Továbbra is csilli-villi, de már nem azon az elképzelhetetlenül naiv, sablonos és klisés módon. Még mindig egy könnyed történet, ami olvastatja magát. Vitathatatlan, ha valaki belekezd és éppen olyan hangulatban olvassa a sztorit egyszerűen letehetetlen.

Ez a rész már magáról az Elitről szól, a Párválasztónak arról a részéről, amikor már csak 6 lány van versenyben, azok, akik a legesélyesebbek arra, hogy hercegnévé váljanak.

Mégis ebben a kötetben már hangsúlyosabb Illéa helyzete, már a lázadókról sem csak beszélnek és néha fel-fel bukkanak, hanem meg-megkavarják az állóvizet. Megjegyezném, hogy ezeket a zavargásokat kiválóan időzíti az írónő, mert utánuk mindig bekövetkezik valamilyen fordulat - általában America ráébred vagy rájön valamire saját magát, illetve Maxont illetően.

A szerelmi háromszög továbbra is fennmarad. America sokszor már olyan, mint egy napraforgó, mindig arra fordul, amerről éppen a nap süt, vagyis mindig a két férfi közt vergődik, és mindig az adott pillanatban kéznél levő a nyerő.

"A mondatnak ezernyi befejezése tükröződött Aspen szemében, s mindegyiknek hozzám volt köze. Az láttam benne, hogy még mindig vár rám. Hogy jobban ismer bárki másnál. Hogy egyformák vagyunk. Hogy a két palotában töltött hónap nem teszi semmissé a megelőző két évet. Hogy nem számít, mi történik, Aspen mindig ott lesz nekem."

Az biztos, hogy azért nem könnyű a helyzete, hiszen a két férfival gyakorlatilag két lehetséges élet között is kell választania. Valljuk be ez egyikünknek se menne könnyen, még akkor se ha elvonatkoztatunk a hercegnős körítéstől és lecsupaszítjuk a tényeket. Azonban meg kell jegyeznem, hogy a kötet végére mintha dűlőre jutna és elhatározná magát egy út mellett.

"Pár órája még azt hittem, hogy örökre elvesztettem Maxont. Most, hogy már tudtam, mit is jelent számomra, készen álltam arra, hogy megküzdjek érte."

A karakterek is változatlanok, azonban rá kell jönnünk az olvasás közben, hogy semmi sem olyan, amilyennek kívülről látszik, senki és semmi sem tökéletes. Ezzel nekem már-már kilépett a mesék világából és fel-fel villant egy kis való élet.

Ezt a részt leginkább számomra a nagy hullámhegyek és hullámvölgyek jellemezték. Ezt értem Americára, Maxonra az egész sztorira. Voltak benne váratlan fordulatok, amelyek megleptek és nem számítottam rájuk, és ezeknél mindig éreztem, az a céljuk, hogy fordítsanak egyet a cselekményen; nem voltak erőltetettek, de célzatosak voltak.

Mindenesetre azt le kell szögeznem, hogy még így a második kötet elolvasása után se tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a legelején elinduló 35 lányból ki lesz az az egy, az igazi, akit majd a herceg választ élete párjául. Persze tudom én, hogy mindenki azt várja Amercia lesz a befutó, de nem is tudom... itt még meglephet minket az írónő. Ha mégis ő lesz a befutó, úgy gondolom, hogy nem lesz zökkenőmentes az útja a hercegig és a koronáig. Már csak ezen kérdőjelek miatt is várom a befejező kötetet.

Értékelés: 5/4,5 - Számomra sokkal lendületesebb volt, mint A Párválasztó és jobban meg is fogott.

Kiera Cass: The Selection - A Párválasztó

Pont a legjobbkor olvastam... szerettem ezt a könyvet, történetet, mert valahogy pont azt adta számomra, amire most szükségem volt; egy könnyed, csajos olvasmány volt.  Egyből beszippantott és magával ragadott a disztópikus környezet és a feleség kereső valóságshow-szerű történet.

"Már maga a gondolat, hogy valakit beneveznek egy versenyre, ahol az ország apraja-nagyja végignézheti, hogyan választja ki ez a nagyképű kis tejfeles szájú suhanc a legszebb és legfelszínesebb lányt a tömegből, hogy aztán a tévé képernyőjén feltűnhessen mellette egy hallgatag, csinos arcocska... hát, ettől sikoltozni támadt kedvem. Létezik ennél megalázóbb helyzet?"

Nem egy olyan tipikus disztópiával állunk szemben, mint a Battle Royale, Éhezők Viadala, vagy akár A beavatott. Én nem is ezt a vonalat éreztem a leginkább hangsúlyosnak. A történet szempontjából természetesen jelentősége volt, de számomra a kasztok leginkább a társadalmi különbségek fokmérőiként szolgáltak, és maga a Párválasztó eseménye meg egyfajta kiugrási lehetőségként villan fel a történet elején.

Itt a történet középpontjában maga a Párválasztó áll (hihetetlen módon) és a herceg kegyeiért folyik a harc. Nekem kimondottan tetszett a történet mindannak ellenére, hogy sokan állítják tele van klisékkel és sablonos a sztori, mégis van valami bája... olyan tündérmesét idéző az egész, és szó se róla, néha az embernek szüksége van ilyen hercegnős, csillógó-villogó, gyönyörű ruhákról és a jóképű kedves hercegért való küzdelemről szóló történetre.

Valahogy a szerelmi háromszög is úgy adta magát... nem lepett meg, sőt várható volt, hogy legyen valami akadály... még se lehet minden egyszerű.

"Hajlandó lennék-e olyan életet élni, amire sosem vágytam? Hajlandó lennék-e végignézni, ahogy udvariasan randevúzik mindenki mással is, hogy biztosan ne kövessen el hibát? Hajlandó lennék-e vállalni ugyanazt a felelősséget, amit neki hercegként muszáj? Hajlandó lennék-e szeretni?"

A karakterek se mondanám, hogy olyan nagyon kidolgozottak. America őrlödik, van a nagy szerelem és a herceg - hihetetlen módon a két személy nem egy és ugyanaz - azonban végül már ő maga se tudja igazán kivel hányadán áll, még saját magával sincs tisztában sokszor. Mégis belecsöppen egy sajátjától teljesen idegen világba és sokakkal ellentétben nem hazutolja meg önmagát, hozza azt, ami a személyiségből fakad és nem feltételenül érdeklik a következmények.

Aspen, America nagy szerelme, ami már a történet elején kiderül. Ő se egy mélyen kidolgozott karakter, akár azt is mondhatnánk ő testesítette meg a történetben a való világot, magát a realitást.

Végül pedig a herceg, akiről van egy kialakult kép és van a valóság... természetesen e kettő se fedi egymást. Számomra ő volt maga az illúzió; megtestesíti azt a férfit a történetben, akiről hmmmm... valljuk be minden nő titkon álmodik.

Ilyen karakterekkel egy versengés középébe csöppenünk egy disztópikus környezetben, ami a jövőt képviseli, mégis számomra néha olyan érzetet keltett, mintha a múltba mentünk volna vissza. Ez mind megnyilvánult a szabályokban, a szokásokban, a kasztok rendeltetésében, feladataiban, helyzetükben.

Összességében egy kedves történet, amelyen nem kell sokat gondolkodni. Igazi; lányoknak való olvasmány, ami - azt is mondhatnám, hogy a Disney hercegnők világába repít vissza minket. Ugyanis mutasson nekem bárki olyan lányt, fiatal nőt, aki annak idején kisgyermekkorában titkon nem álmodott arról, hogy hercegnő legyen? Ez a történet számomra ezt a régi álmot idézte.

Értékelés: 5/4 - Jó kis könyv. Magával ragadó, álom- és mesevilágot idéző történet felnőttesebb változata, amiben még megeshet, hogy a szegény leányból hercegnő lesz.

Veronica Roth: A lázadó

Nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az első kötet után nagyon vártam, hogy olvashassam, de most nem is tudom, hogy fejezhetném ki magam… Messze elmaradt számomra A beavatottól (így tudom a legdiplomatikusabban megfogalmazni). Esetenként nagyon szenvedősre sikeredett az olvasás.

Megpróbálom felvenni a fonalat, hogy aztán kilyukadhassak valahova - még magam se tudom hova.

Igazából ennek a könyvnek a története ott folytatódik, ahol az előzőt abbahagytuk, gyakorlatilag semennyi idő sem telik el a két kötet között - időfolytonosságban vagyunk. A karakterek sora egy kicsit bővül, vannak köztük olyanok, akik az előző részben kevésbé jutottak szerephez, azonban most jobban a színre lépnek és belépnek a sorba. Továbbá megismerkedünk a könyvben behatóbban a Barátságosak és az Őszinték csoportjával is. Természetesen a cselekmény központjában a kirobbant háború áll, valamint az Elfajzottak üldözése.

Mégis, ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, akkor az a KÜZDELEM lenne. Mivel ez most maga volt a küzdelem (minden téren)… Volt itt minden. Tris belső küzdelmei, akkor bizonyos mértékig a Négyessel/Tobiasszal való küzdelme is terítékre kerül - igen komoly bizalmi gondokkal küzdenek; a csoportok közötti küzdelemről se feledkezhetünk el… és hiába próbálom folyamatosan ez a "küzdelem" szó kúszik előre. Igazából nekem ebből volt egy kicsit sok - én is küzdöttem néha a könyvvel. Valahol elmaradt a kötet cím (vagyis nem marad el, mert megtudjuk a cselekményből, hogy mégis honnan jön… de nekem ez még se az igazi). Tris is idegesített egy kicsit, nekem már néha kissé sok volt a hiszti és a belső vívódás… arról nem is beszélve, hogy esetenként őrületbe hajlóan viselkedik.

„-Nem értem, hogyan tud Uriah flörtölni, miközben ez történik a világban.

-Talán csoszognia kellene, és egyfolytában komor képet vágnia? – kérdezem. (…) -Talán lenne mit tanulnod tőle.

-Te beszélsz? – kérdi. – Te mindig az orrodat lógatod. Beatrice Prior, a tragédia királynője – így kellene neveznünk téged.”

Nagyon valószínű ennek köszönhető az, hogy néha megfeneklettnek éreztem a sztorit. Mindemellett kiemelném, hogy egyre jobban megismerjük Négyes múltját - úgy is fogalmazhatnék, hogy sorra hullnak ki a csontvázak a szekrényből.

A legérdekesebb, annak ellenére éreztem egy helyben topogósnak a történetet, hogy sokkal akciódúsabb volt, mint az előző rész, viszont számomra a történetvezetése se volt annyira egyenes ívű.  Mindezek mellett mégis nagyon nagy pozitívum, hogy kevésbé volt kiszámítható a történet, és okozott meglepetéseket sorra. A lezárásul szolgáló függő vég meg számos kérdést vet fel a következő kötetre nézve.

Mindent alapul véve, még mindig nem tudom eldönteni, hogy mégis hányadán állok ezzel a könyvvel. Abban azonban biztos vagyok: mindenképpen elolvasom az utolsó kötetet is. Ennek a magyarázata pedig az, hogy az írónő annyira nyitottá tette az egész sztorit, hogy az olvasóknak fogalma sincs arról, mégis mire számíthat a következő kötetben. Így a gondolataim végére érve azonban megfogalmazódik bennem, számomra az okozta ennél a kötetnél a legnagyobb problémát, nem éreztem azt, hogy halad valahova a történet - teljes homály és kilátástalanság. Ez egy kicsit zavaró volt, sőt még a záró mondat sem oldotta meg ezt a gondomat és így nekem kicsit lóg a levegőbe az egész.

Értékelés: 5/4-Messze elmaradt az első résztől, nem ragadott annyira magával. Úgy érzem ezzel a könyvvel mi most nem találtuk meg a közös hangot.

Veronica Roth: A beavatott

Nagyon nehézkesen fogtam neki ennek a könyvnek, mert már úgy gondoltam nekem hosszú időre elég volt a disztópiákból (konkrétan kezdett csömöröm lenni) az Éhezők Viadala trilógia és a Battle Royale után, töredelmesen bevallom nyüglődve kezdtem neki, de jól tettem, hogy belevágtam. Nem szégyen, színt vallok: Igazából csak azért olvastam el (vagyis fogtam neki), mert márciusban kijön belőle a filmadaptáció és megígértem barátnőmnek, hogy megnézem vele, ez volt az egyik ok. A másik ok ennek a következménye: nem akartam úgy járni, mint az Éhezők Viadalával - úgy mentem el a moziba megnézni a filmet, hogy nem olvastam a könyvet és ezért volt egy-két dolog, ami nem volt tiszta. Ilyen indulással és gondolatokkal belevágva a könyvbe még én magam se gondoltam volna, mikor kinyitottam, hogy mennyire fog tetszeni nekem ez A beavatott.

Lássuk miről is szól ez az újabb disztópia, mely műfaj korunkban oly közkedveltté vált:

Ebben a történetben az írónő az antiutópisztikus Chicagóba repít minket, ahol a társadalom 5 csoportra oszlik: az Önfeláldozókra, a Bátrakra, a Műveltekre, az Őszintékre és a Barátságosakra. Ebben a városban él a 16 éves Beatrice (Tris) Prior, aki élete nagy választása előtt áll, ugyanis ebben a világban a vele egykorúaknak csoportot kell választani, amelyikben a jövőben élni kívánnak. Nagyon fontos ez a választás, hiszen Beatricenek döntenie kell, hogy a családja körében marad, akik az Önfeláldozók csoportját erősítik, vagy csoportot vált és új csoportjának szenteli életét, valamint annak értékei szerint él tovább a jövőben. Ebben a döntésében segítségére van egy teszt, amelynek eredménye elvileg iránymutatást nyújt, hogy melyik csoport a legjellemzőbb az adott személyre. Innen indulnak igazán Beatrice megpróbáltatásai, hiszen az ő számára a legnehezebb a döntés. Végül viselnie kell döntésének következményét és helyt kell állnia, meg kell felelnie az új csoportjának, valamint vele szemben támasztott követelményeinek, melynek következtében legvégül a csoport teljes értékű tagjává válik. Ebben a környezetben vesszük fel a fonalat, amely helyzetet még megfűszerezi az egyes csoportok között kialakuló ellentétek, feszültségek.

„Évtizedekkel ezelőtt az őseink rájöttek, hogy nem a politikai ideológia, nem a vallási meggyőződés és nem is a nacionalizmus okolható a világban dúló háborúkért. Megállapították, hogy az ok az emberek személyiségében rejlik – az emberiségnek a rosszra való hajlamában, annak bármilyen megjelenési formájáról legyen is szó.”

Szó se róla nehezen rázódtam bele a csoportok világába, de miután megszoktam ezt a gondolati síkot már egyáltalán nem voltak problémáim. A könyv elején még kissé zavaros volt az egész, de a választási rituálé után már kezdtem magaménak tudni a történetet. Miután Beatrice Trissé válik kezdődnek az igazi kalandok, és az olvasó vele együtt éli át a nehézségeket, amelyek az útját állják. Számomra kicsit kiszámítható volt a történet, nagyon sok dolog még azelőtt körvonalazódott a kis gondolataimban, mielőtt a könyvben eljutottunk volna oda, hogy Trisnek ténylegesen összeáll a kép. Továbbá érdekes, de számomra a szerelmi szál is elég hamar nyilvánvalóvá vált (azt is mondhatnám, hogy ideje korán), viszont itt nagy piros pont az írónőnek, mert egyáltalán nem erőltette túl ezt, hanem csak annyit kaptunk belőle, ami igazán szükséges volt. Nem vitte el a történetet más irányba, harmonikusan illeszkedett a sztoriba. (Itt muszáj megjegyeznem, mert nem bírom magamban tartani :D én már a kezdetektől oda voltam Négyesért.)

„– Azt hiszem szerelmes vagyok beléd – folytatja halvány mosollyal. – De azért várok még, amíg megbizonyosodom róla, és csak akkor fogom elárulni neked.
– Ez nagyon bölcs dolog tőled – felelem, és én is mosolygok. – Keressünk egy papírt, hogy felírhasd magadnak emlékeztetőnek!”

Végül minden kiszámíthatósága ellenére a végére még tartogatott azért számomra meglepetéseket a történet.

Összegzésként el kell mondanom, hogy minden kiszámíthatósága és előzetes sejtéseim ellenére imádtam ezt a történetet. Nagyszerű kis könyv ez, van dinamikája és íve a sztorinak - sajnálom, hogy nem előbb kezdtem neki. Azt pedig, hogy mennyire tetszett mi sem bizonyítja jobban, mint hogy éjszakába nyúlóan olvastam, mert nem tudtam tőle elszakadni és szó se róla gyorsan bedaráltam (most már jöhet a film! és a folytatások).

Értékelés: 5/5 - Nagyon szerettem, számomra letehetetlen volt és ezzel mindent elmondtam róla. :)

Marissa Meyer: Cinder - Hamupipőke a kiborgok között

IMÁDTAM!!! Minden kétségem ellenére, csak ismételni tudom magam: IMÁDTAM! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy szuszra kiolvastam… nem tudtam elszakadni Cindertől és a történettől.

Kétségeim közt első volt az, hogy nem igazán rajongok (vagyis eddig azt gondoltam, hogy nem rajongok) a sci-fi - szájenszfiksön - könyvekért, és láss csodát a Cinder ezt megcáfolta. Ünnepélyes esküt teszek, hogy többet nem lesznek ilyen elhamarkodott kijelentéseim/gondolataim és nyitott leszek. Emellett abban se voltam biztos, hogy nekem bejön majd ez a mese átgondolás. Ugyebár történetesen itt a Hamupipőke szolgál alapozó sztorinak, és mondanom se kell, hogy kiváló alap a történetnek.

Mielőtt nagyon belecsapnék, azért el kell mondjam, hogy még az se tartott sokáig, hogy felvegyem a fordulatot a könyvvel - kb. két fejezet után már teljesen odavoltam az egészért és még ekkor be se indultak igazán az események.

Na, de lássuk mikor és hol is játszódik a történet:

A futurisztikus jövő tárul a szemünk elé a könyvben, ugyanis a Harmadik korban járunk, a IV. világháború után 126 évvel. A cselekmény Új Pekingben játszódik, ahol egy halálos betegség a letumózis szedi áldozatait, és egy holdlakókkal való háború fenyegető szelei fújnak.

Ebben a környezetben találjuk meg a mi kiborg Hamupipőkénket, Cindert, aki azzal szerzett magának hírnevet, hogy Új Peking legjobb műszerészének tartják. Ez utóbbi tény sodorja az útjába a jóképű herceget, Kait, aki felkeresi Cindert, mivel elromlott a robotja Nainsi, akinek a memóriájában olyan információk lapulnak, amelyek akár egész Új Peking sorsát megpecsételhetik.

„– Mit gondolsz, vírusos? – csücsörített Cinder.

– Lehet, hogy ő is annyira belezúgott Kai hercegbe, hogy tönkrement a processzora.

– Lehetne, hogy egy kicsit ne beszéljünk a hercegről? – hőkölt vissza Cinder.

– Szerintem az nem fog menni. Elvégre az ő androidján dolgozol. Képzeld csak el, hogy ez a robot milyen dolgokat láthatott… – Iko beszéde érezhetően felgyorsult. – Szerinted látta meztelenül is?”

Természetesen nem lenne teljes a történet a gonosz mostoha és lányai nélkül, azonban annyiban módosul a sztori, hogy nem mind a hárman tartják Cindert egy szutykos szolgálónak, mivel az egyik lány - Peony - kimondottan kedves Cinderrel, és szereti őt.

A tündér keresztanya is megjelenik a történetben, de inkább keresztapának mondanám, mivel Dr. Erland személyében találjuk meg őt. Az ő karaktere még számtalan meglepetést tartogat a történet során.

Mindezek mellett egy non plusz ultra, hogy kapunk egy gonosz királynőt is Levana, a holdlakók királynője személyében.
Persze egy igazi Hamupipőke sztorinak elengedhetetlen része a bál, a báli ruha, a bálra való eljutás tökhintóval, ezek természetesen mind megvannak, nyilván ebben a jövőben nem tökhintóval érkezik Cinder a bálra, a járműve mégsem mondható szokványosnak.

Így a nagy tallózó végére azonban egy szereplőről nem feledkezhetünk meg, ő pedig a személyes kedvencem: Iko. Ez az aranyos kis személyiség hibás programozással rendelkező robot egyből belopta magát a szívemben a kedves kis megnyilvánulásaival.

„Iko odagurult hozzá, és a fémfogóival átkarolta magát.

– Kai herceg! Gyorsan nézd meg a ventilátoromat, mert úgy érzem, mindjárt túlhevülök!”

Ezek lennének tehát az "új" Hamupipőke sztori nagy körvonalai, amely teljesen leköti az olvasót. Ezeken az apróságokon kívül egyébként nem is éreztem volna annyira az összefüggést a két történet között. Nagyon izgalmas és lebilincselő, érzelmileg hat az olvasóra, számos fordulattal szolgál az olvasás során. Együtt érzünk a szereplőkkel, kedveljük őket, velük együtt aggódunk, csalódunk... ennyire mélyen hat olvasás közben. Nem egy tündérmesére kell számítanunk, ha ezt a könyvet akarjuk olvasni, azt azért bátran kijelenthetjük. Érdekes, mert volt kiszámíthatósága a sztorinak és mégis nem fájt, hogy ideje korán körvonalazódtak számomra egyes dolgok. Még muszáj kitérnem arra, különösen tetszett a történetben az, hogy az egyes részek az "eredeti" Hamupipőkéből kiragadott részekkel lettek indítva, amelyek nagyon passzoltak.

Így a végére gondolom nem kell kifejtenem, hogy mennyire odavagyok ezért a könyvért. Kalapom emelem az írónő előtt, aki olyat alkotott, amivel az olvasót odaláncolja a kanapéhoz és addig az nem szabadul fel, ameddig nem olvassa végig a "mesét".

Sajnos a legnagyobb szívfájdalmam az, hogy akármennyire próbálom visszaadni, hogy milyen hatással volt rám a könyv, egyszerűen nem tudom, nem vagyok rá képes… Ezért csak azt tudom mondani, hogy el kell olvasni ezt a könyvet, csak igazán így értheti meg bárki is azt, miért tetszett nekem annyira. (Sikító, tomboló, toporzékoló, mélyen bennem szunnyadó énem - mivel felnőtt nőként, így nem viselkedünk - mikor megtudta, hogy ez egy sorozat akaratosan követelte a folytatást, amire sajnos még várnia kell…)

Értékelés: 5/5* - Annyira szerettem! Kell még nekem ilyen mese!

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A hercegnő

Nagyon a szívembe zártam ezt a trilógiát, annak ellenére, hogy az elején még (Az angyal) eléggé kezdetlegesnek érzetem és nem tudtam eldönteni igazán, hogy most ki kivel van és miről is fog igazán szólni ez a történet az árnyvadászokon túl. Azután szépen bontogatta a szárnyait a történet és egyre jobban beleéltem magam a viktoriánus London és Anglia világába, és a szereplők közötti érzelmi szövevénybe. Végül, pedig ez a záró kötet számomra feltette azt a bizonyos pontot az i-re.

A történet gyakorlatilag ott folytatódik, ahol A hercegben elhagytuk a szereplőket, és az írónő tovább fűzi a szálakat. A megismert szereplőink már a történet elején akcióba keverednek a démonhimlőnek köszönhetően, de már itt érzi az olvasó, hogy ez bizonyára egy elterelő hadművelet lesz és innen nem a "folytatjuk ott, ahol abbahagytuk" vonalé és egyenes ívű befejezésé lesz a főszerep. Innentől indulnak be igazán a fordulatok. A regény cselekménye ez eddigiektől szokatlanul meglehetősen dinamikus, mondhatni mindig történik valami, hogy ne tudjunk elszakadni a könyvtől. Itt azért közbeszúrnám, hogy voltak olyan fordulatok, amelyek azért nem küldtek a padlóra nagy döbbenetemben. Esetenként eléggé kiszámíthatóra sikeredett a történet, mégis számomra ez nem vont le az olvasás élményéből semmit se.

Nálam az is elütött a korábban megszokottól, hogy eddig a "kis hármasunkon" kívül a többi szereplő megnyilvánulása minimális volt, olvastam róluk, de nem éreztem magamhoz igazán közel őket, ebben a kötetben azonban a főszereplők mellé lépnek. Olvasunk a gondolataikról, észrevételeikről, dilemmáikról.

"Cecily az édesanyjától hallotta egyszer, hogy a szomszéd fia úgy néz egy lányra, "mintha ő lenne az egyetlen csillag az égen"; Jem is pontosan így nézett Tessára."

Nyilván ezek a váltások azt is szolgálják, hogy ne egy ragadós, szétfolyó szerelmi gondolatvilágba csöppenjünk bele és olvassuk több száz oldalon keresztül, hanem lazítsanak ezen, kicsit kirántanak bennünket ebből a közegből; valamint amikor szétválnak az események tudjuk követni a Londonban és az azonkívül játszódó fejleményeket.
Ebben a záró kötetben fellebben a fátyol és eloszlik a köd arról, hogy ki is, mi is Tessa és honnan származik. (Itt csak halkan megjegyezném, ezt a vonalat már nem is lehetett volna tovább forszírozni, mert már korábban is volt olyan érzésem, hogy kezd túlerőltetetté válni.) Mi a szerepe a lány nyakában lógó mechanikus angyalnak és hogyan is kerül képbe Mortmain, mi a célja. A regény kezdése - Prológusa - is megválaszolásra kerül az események sodrásában.

Clare a szerelmi háromszöget is feloldja, azzal hogy gyakorlatilag nem oldja meg (na ezt most jól összehoztam :D ). Ennek kapcsán olvasás közben volt nálam olyan pillanat, amikor nagyon elszontyolodtam (mikor még nem értem a történet végére), de aztán minden helyreállt. Igazából azt kell mondjam ennek kapcsán, hogy akárki akármit is mond nekem attól függetlenül tetszett, hogyan oldotta meg ezt a problémát. Véleményem szerint teljes mértékben kiaknázta a történet világa által adott lehetőségeket. (Mellesleg várható is volt, hogy itt mindkét srác győztes lesz, csak azt nem lehetett kitalálni, hogyan hozza ezt össze az írónő.)

"-Emlékszel, amikor egymás mellett álltunk a Blackfriars hídon? - kérdezte halkan. Olyan volt a szeme, mint aznap este: csupa fekete és ezüst. 

- Persze, hogy emlékszem. 

- Abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire szeretlek. Teszek neked egy ígéretet, Tessa. Minden évben egyetlen napon találkozom veled azon a hídon."

Legvégül az Epilógusban, pedig betekintünk a szereplők "jövőjébe" egy visszaemlékezés kereszttüzében,  és azon olvasók számára, akik már a Végzet ereklyéivel is megismerkedtek összeért a két történet.

Soraimat zárva és elengedve a Pokoli szerkezeteket, azt kell mondjam, hogy nekem nagyon tetszett az egész történet, vitt magával és a legvége (mint az én esetemben általában) letehetetlennek bizonyult. Úgy gondolom, hogy méltó befejezésül szolgál A hercegnő és nekem egyáltalán nincs hiányérzetem, mondhatni olyan befejezést kaptam, amilyet szerettem volna.

Értékelés: 5/5* - Nagyon szerettem, vitt magával le se tudtam tenni. Megkaptam a vágyott befejezést.

Apró megjegyzés a végére: Mivel én már a Végzet ereklyéi sorozatból is elolvastam 4 kötetet számos apróságra lettem figyelmes, amelyek innen a Pokoli szerkezetek történeteiből eredeztethetők… Számomra ezt plusz, mivel azt jelzi, hogy Cassandra Clare nagyon figyel a legapróbb részletekre is. (Plusz azt vetíti elő, hogy az abból hátralévő részekben számos eseményt, vagy megnyilvánulást másképp fogok értékelni, vagy esetleg értelmet nyer.)

Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás

Mással nem is kezdhetném el, mint azzal, hogy engem is elért az úgynevezett "new adult" irodalom, és találkozásunk első lépése  Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás című könyvével történt meg. Igazából hihetetlen, de már az első betűivel lekötötte a figyelmem (ritkán történik ilyen) és fogva is tartotta egészen körülbelül a könyv feléig… sajnos.

Na, de nézzük a történetet. Ebben a kötetben Abby szemszögéből tárulnak fel előttünk az események. Igazából már az elején megfogott maga a sztori: illegális bunyó, a rossz fiú karaktere, új diákok (gólyák) az egyetemen. Kedvező táptalaj egy igazán jó kis történethez, amelybe nagy örömmel veti bele magát az olvasó. Engem is beszippantott szó se róla. Tetszett, hogy Abby nem adta magát könnyen Travisnek, nem hagyta, hogy csak egy trófea legyen a sok közül. Különösen vidám perceket okozott a kettejük csipkelődése. Ezeket a részeket igazán élveztem.

"Travis rákönyökölt az asztalra, és előrehajolt, barna szemét rám szegezte. – Szóval veled mi az ábra, Gal? Általában vagy férfigyűlölő, vagy csak engem utálsz? 

– Szerintem csak téged – mormoltam. 

Felnevetett, a hangulatom mulattatta. – Nem igazodom el rajtad. Te vagy az első lány, aki szex előtt viszolyog tőlem. Nem jössz zavarba, ha velem beszélsz, és nem próbálod meg magadra irányítani a figyelmemet. 

– Nem taktika. Csak nem kedvellek. 

– Nem volnál itt, ha nem kedvelnél. 

A homlokomon akaratlanul is kisimultak a ráncok, és felsóhajtottam. – Nem azt mondtam, hogy rossz embernek tartalak. Csak nem szeretem, ha biztosra megy valaki csak azért, mert vaginám van."

A karakterek is nagyon jól kidolgozottak, már az elején szimpatizáltam a társasággal. Még a fogadás pillanata és annak tétje is vidám percekkel kecsegtetett, főleg miután kiderült, hogy Abby vesztett. Ekkor már kiszámítható volt a végkimenetel, de még mindig érdeklődve olvastam, hogy mi történik. Még nem lepleződött le a "sötét múlt", és ezért is kíváncsian vártam, mégis hogyan tovább, mi lesz még. Jöttek a fordulatok, amelyek igazából annyira már nem voltak érdekesek, sőt néha már úgy éreztem, hogy csak a sorok és a fejezetek megtöltését szolgálják, mégis voltak olyan pillanatok, amikor még ezeket is kimondottan élveztem. Megtörtént, amit vártam, összejöttek a karakterek, néztem a könyvet és még jócskán volt az oldalakból. Abby barátnővé avanzsál, bemutatják a családnak, és kiderül a szerencsejátékos múlt is, amit nagyon igyekszik titkolni.

"- Nézzétek és sírjatok, fiúk! Ászok és nyolcasok! - kacagtam.- Egy full? Mi a fasz? - üvöltött fel Trent.- Bocsi. Ezt mindig szerettem volna mondani - sepertem be a zsetonjaimat."

Innentől már az elsöprő érzelmeké, és már őrületbe hajló rajongásé volt a szerep. Ekkor jött el a pillanat,  amikor letettem a könyvet (mivel aludni is kell valamikor). Ezután már olyan ívet járt be a történet, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet.  Visszatér a múlt, és mondva csinált konfliktusok alakulnak ki - az igazat megvallva nekem itt már kissé erőltetett viták és félreértések sorozatává vált az amúgy igencsak jól indított könyv. Számomra voltak olyan részek, amelyekben már Abby saját magát hazudtolta meg - itt főleg "az igaz, hogy megváltoztak a körülmények és nem akarom megtenni, de mégis megteszem" szituációkra gondolok. Ez már nekem túlontúl sok volt és  mesterkélt. Mindezek után már nem ért nagy bummként, hogy a konfliktusok megoldódtak és igazi "happy end" lett a vége, ami már-már sziruposan ragadt. Ez tényleg sok volt, pedig rám aztán nem lehet sütni azt, hogy ne lenne romantikus lelkületem.

Mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy azért tetszett, nem volt ez rossz. Szép pillanatokat szerzett és jó ideig melengette a lelkem romantikus oldalát.  Emellett a rossz fiús karakterekért amúgy is elve odavagyok, ők mindig sokkal érdekesebbek számomra és mivel végig szerepeltetve volt,  sőt övé volt az egyik főszerep, már csak ezért is végig olvastam. Kíváncsian várom a történetet Travis szemszögéből, mert most már mindennek ellenére érdekel.

                                                                                                    

Értékelés: 5/4,5 - Kap tőlem egy négy és felet, mert nagyon elkapott az elején és ilyen ritkán történik, valamint kicsit több mint a feléig imádtam a sztorit.

Special thanks to: Csilla barátnőmnek, akitől kölcsönkaptam a könyvet :)

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A herceg

Ezt a részt egyszerűen imádtam, minden benne volt, amit az első részből hiányoltam. Míg az angyal bevezetés volt számomra, ebben a kötetben már fordulatos cselekménnyel találkozunk és meglepő fejleményekkel, jobban előtérbe kerülnek az érzelmek is, valamint számos meglepetést tartogat a történet, olyanokat, amelyekre nem is gondolna az olvasó. Mondhatni mesterien megírt regény.

Továbbra is a viktoriánus London szolgál a történet színhelyéül. Továbbra is Tessa a történet főszereplője, és mellette nagy jelentőséggel bír még Jem és Will, azonban jobban megismerjük a többieket is; közelebb kerülünk Sophie-hoz, Charlotte-hoz, Jessamine-hez és még Henry-hez is. Ebben a kötetben már nem csak "névleg" szereplői a történetnek, hanem szerves részeivé válnak. Mortmain, a "fő gonosz" a maga fizikai valójában nem jelenik meg, mégis úgy érezzük, hogy még mindig ő mozgatja a szálakat. Nagyon megfogott, hogy az írónő nem szerepelteti, ennek ellenére úgy érezzük olvasás közben, hogy mindvégig ott van valahol a háttérben és úgy lebeg a szereplők feje felett, mint Damoklész kardja.

"Valószínűtlen, hogy Mortmain hivatalos csatornákon keresztül tett 

volna panaszt az árnyvadászokra. „Felháborító, hogy az 

árnyvadászok nem voltak hajlandóak mind meghalni, amikor én azt 

akartam. Kompenzációt követelek. Kérem, a csekket a következő 

címre postázzák: A. Mortmain, Kensigton Road 18…"

A fő rejtélyről még mindig nem lebbenti fel a fátylat Clare, azonban számos titok napvilágot lát. Az előző kötet befejezését adó függővég is feloldódik, azonban nem rögtön kapjuk meg a választ Will igencsak vérforraló viselkedésére. (Kezdetben emiatt a kiszámíthatatlan viselkedése és számos gorombasága miatt nem igazán kedveltem, de miután megtudtam az okát, hogy mit miért tett, kicsit megbékéltem a karakter személyiségével - folyamatosan nyílik meg a történet sodrásában.)

Az Intézet elvesztésének a megakadályozása, és a Mortmain után való nyomozás adja a regény főszálát. Ennek során számos kérdőjel merül fel a történet szereplői számára az alap problémán túl. Azonban, ezt a főeseményt tovább fűszerezik a kibontakozó szerelmi szálak. Kialakul egy szerelmi háromszög, amely még izgalmasabbá teszi az olvasó számára ezt a kötetet, és már emiatt is várhatja a folytatást.

"Lehet két embert egyszerre szeretni? Tud-e kétfelé hasadni valakinek a szíve?"

Amit az első kötettel csak kecsegtetett az írónő, azt ebben a részben már beváltja. Számos titokról hull le a lepel ebben a történetben, ennek ellenére mégis azt érezzük, hogy tartogat még számunkra meglepetéseket. Ezt a kötetet is úgy zárja le, hogy már a befejezés miatt is tudni akarjuk mi történik a továbbiakban - akár egy új történetszál megnyitása is lehet, és a szereplők köre bővül, amely kíváncsivá teszi az olvasót.

Tetszett a regény mozgalmassága, nem volt olyan pillanata, amelyben nem történt volna valami, egyszerűen élmény volt olvasni. Nem voltak benne kiszámítható jelenetek, nem adta meg könnyen az olvasónak azt, hogy kitalálhassa egyáltalán mit tartogat számára a történet, fordulatos volt. Árulás, családi kapcsolatok, szerelem, intrika, rejtélyek, ez mind megtalálható volt ebben a könyvben, mégsem lett elárasztva vele, megmaradt az egészséges egyensúly.

Értékelés: 5/5 - Ez volt az igazi! Nagyon tetszett, fordulatos volt, minden megvolt benne, ami kellett, méghozzá egészséges mértékben, pont annyi, amennyit a történet követelt magának.

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal

Azzal kell kezdenem, hogy nem csalódtam a Végzet Ereklyéi előzményének tekinthető sorozat kezdő kötetében. Számomra egyáltalán nem volt zavaró, hogy ezt a sorozatot, amely "előzményként" szolgál a Végzet Ereklyéi után kezdtem el olvasni, sőt érdekesnek találtam a kort, a helyszínt és a szereplőket. Azt mondanom se kell, hogy nagyon megszerettem a Végzet Ereklyéit és ez az érzés sodort a Pokoli szerkezetekhez.

Az írónő a viktoriánus Londonba röpít minket a Pokoli szerkezetek sorozattal. Ebben a korban találkozunk az árnyvadászokkal, alvilágiakkal és a démonokkal. Azonban mégse teljesen új minden, mert már régi ismerősként köszöntöttem Magnus Bane-t a boszorkánymestert, sőt még Camille-t a vámpírt is; de ami a leginkább meglepett Church a macska volt :) Mindezek ellenére a történet egy személy körül forog, aki Tessa Gray. Számomra egyértelműen ő a főszereplő, körülötte forog a cselekmény, a legtöbb történeti szál hozzá vezet vissza, és fontos szerepet tölt be az adottsága miatt is.

"... Tessa attól fogva sosem vette le; az angyal még álmában is ott feküdt a mellkasán, az állandó tiktak, tiktak olyan volt, mintha egy második szíve nőtt volna."

Mellette azonban számomra még meghatározó szerepet töltött be a két árnyvadász fiú: Will Herondale és Jem Carstairs is. Ők kiemelkednek a szereplők köréből, de számomra minden egyes szereplő meghatározó a történetben valamilyen szinten, mindegyiküknek van szerepe események sodrában. Érdekesnek találtam, hogy gyakorlatilag a regényben minden apró momentumnak jelentősége van, és a későbbiek során szerepe lesz kisebb-nagyobb mértékben.

"Jem vágyakozva nézett Tessára. - Muszáj menned? Azt reméltem, maradsz, és az őrangyalom leszel, de ha menned kell, hát menj!

-  Majd én maradok - szólt morcosan Will, és levetette magát a karosszékbe, amit Tessa éppen most szabadított fel. - Angyalian tudok őrködni.

- Azért nem vagy túl meggyőző. És ráadásul közel sem vagy annyira csinos, mint Tessa - mondta Jem, és lehunyt szemmel a párnának dőlt.

- Milyen goromba vagy! Akik eddig rám néztek, azt állítják, olyan élményben volt részük, mintha egyenesen a napba néztek volna.

Jem továbbra sem nyitotta ki a szemét. - Ha úgy értették, hogy belefájdult a fejük, akkor igazat beszéltek."

Engem nagyon megfogott az írónő azon megoldása, hogy gyakorlatilag Tessa szemén keresztül – vele együtt nyerünk betekintést az árnyvadászok világába. Kezdetben ő egyáltalán nem részese ennek, csak belecsöppen és folyamatosan ismeri meg a számára ismeretlent, aminek lassacskán ő is elengedhetetlen eleme lesz.

Rá kell mutatnom arra a tényre is, hogy Clare nagyon jól bánik a karaktereivel. Mindenkiről tartogat valamilyen múltbeli rejtélyt, titkot, amely előbb vagy utóbb napvilágra kerül. (Sejtésem szerint, ami ebben a történetben nem derült ki, majd a következő kötetekben valamilyen módon sorra fog kerülni.) Sőt még rak is hozzájuk, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését.

"Sokszor a zagyvaságokban is rengeteg az értelem, ha az ember tudja, hol keresse benne."

Mindezek ellenére nekem még eléggé puhatolózó, óvatos volt a kötet – afféle bevezetés. Azért tartalmazott izgalmas részeket nem tagadom, de még egyenlőre több volt benne a „hétköznapi” élet. Mégis az írónő nem hazudtolta meg önmagát, a történet vége felé tartogatta az igazán nagy durranást, és feldobta a labdát az újabb talányokkal, és homályos megjegyzésekkel. Ekkor már teljes egészében lekötötte a figyelmem, és a kezemhez ragadt a könyv, a befejező sorig már nem is tudtam letenni. A befejezésül szolgáló függővéggel, pedig elérte nálam azt, hogy a második kötetet is minél előbb a kezembe vegyem, hiszen egy újabb titok napvilágra kerülésével kecsegtet.

Összességében tetszett a könyv, még egy kicsit barátkoznom kell azért a helyszínnel, a szereplőkkel és a szituációval (de már most érzem, hogy nem lesz gond). Kíváncsian állok neki a második kötetnek, nagy reményekkel és várakozással.

Értékelés: 5/4 – Első részként számomra nagyon bevezető kötet jellegű volt, még az „ismerkedést” szolgálta, de ettől függetlenül elérte nálam azt, hogy érdekeljen a folytatás.