Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A hercegnő

Nagyon a szívembe zártam ezt a trilógiát, annak ellenére, hogy az elején még (Az angyal) eléggé kezdetlegesnek érzetem és nem tudtam eldönteni igazán, hogy most ki kivel van és miről is fog igazán szólni ez a történet az árnyvadászokon túl. Azután szépen bontogatta a szárnyait a történet és egyre jobban beleéltem magam a viktoriánus London és Anglia világába, és a szereplők közötti érzelmi szövevénybe. Végül, pedig ez a záró kötet számomra feltette azt a bizonyos pontot az i-re.

A történet gyakorlatilag ott folytatódik, ahol A hercegben elhagytuk a szereplőket, és az írónő tovább fűzi a szálakat. A megismert szereplőink már a történet elején akcióba keverednek a démonhimlőnek köszönhetően, de már itt érzi az olvasó, hogy ez bizonyára egy elterelő hadművelet lesz és innen nem a "folytatjuk ott, ahol abbahagytuk" vonalé és egyenes ívű befejezésé lesz a főszerep. Innentől indulnak be igazán a fordulatok. A regény cselekménye ez eddigiektől szokatlanul meglehetősen dinamikus, mondhatni mindig történik valami, hogy ne tudjunk elszakadni a könyvtől. Itt azért közbeszúrnám, hogy voltak olyan fordulatok, amelyek azért nem küldtek a padlóra nagy döbbenetemben. Esetenként eléggé kiszámíthatóra sikeredett a történet, mégis számomra ez nem vont le az olvasás élményéből semmit se.

Nálam az is elütött a korábban megszokottól, hogy eddig a "kis hármasunkon" kívül a többi szereplő megnyilvánulása minimális volt, olvastam róluk, de nem éreztem magamhoz igazán közel őket, ebben a kötetben azonban a főszereplők mellé lépnek. Olvasunk a gondolataikról, észrevételeikről, dilemmáikról.

"Cecily az édesanyjától hallotta egyszer, hogy a szomszéd fia úgy néz egy lányra, "mintha ő lenne az egyetlen csillag az égen"; Jem is pontosan így nézett Tessára."

Nyilván ezek a váltások azt is szolgálják, hogy ne egy ragadós, szétfolyó szerelmi gondolatvilágba csöppenjünk bele és olvassuk több száz oldalon keresztül, hanem lazítsanak ezen, kicsit kirántanak bennünket ebből a közegből; valamint amikor szétválnak az események tudjuk követni a Londonban és az azonkívül játszódó fejleményeket.
Ebben a záró kötetben fellebben a fátyol és eloszlik a köd arról, hogy ki is, mi is Tessa és honnan származik. (Itt csak halkan megjegyezném, ezt a vonalat már nem is lehetett volna tovább forszírozni, mert már korábban is volt olyan érzésem, hogy kezd túlerőltetetté válni.) Mi a szerepe a lány nyakában lógó mechanikus angyalnak és hogyan is kerül képbe Mortmain, mi a célja. A regény kezdése - Prológusa - is megválaszolásra kerül az események sodrásában.

Clare a szerelmi háromszöget is feloldja, azzal hogy gyakorlatilag nem oldja meg (na ezt most jól összehoztam :D ). Ennek kapcsán olvasás közben volt nálam olyan pillanat, amikor nagyon elszontyolodtam (mikor még nem értem a történet végére), de aztán minden helyreállt. Igazából azt kell mondjam ennek kapcsán, hogy akárki akármit is mond nekem attól függetlenül tetszett, hogyan oldotta meg ezt a problémát. Véleményem szerint teljes mértékben kiaknázta a történet világa által adott lehetőségeket. (Mellesleg várható is volt, hogy itt mindkét srác győztes lesz, csak azt nem lehetett kitalálni, hogyan hozza ezt össze az írónő.)

"-Emlékszel, amikor egymás mellett álltunk a Blackfriars hídon? - kérdezte halkan. Olyan volt a szeme, mint aznap este: csupa fekete és ezüst. 

- Persze, hogy emlékszem. 

- Abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire szeretlek. Teszek neked egy ígéretet, Tessa. Minden évben egyetlen napon találkozom veled azon a hídon."

Legvégül az Epilógusban, pedig betekintünk a szereplők "jövőjébe" egy visszaemlékezés kereszttüzében,  és azon olvasók számára, akik már a Végzet ereklyéivel is megismerkedtek összeért a két történet.

Soraimat zárva és elengedve a Pokoli szerkezeteket, azt kell mondjam, hogy nekem nagyon tetszett az egész történet, vitt magával és a legvége (mint az én esetemben általában) letehetetlennek bizonyult. Úgy gondolom, hogy méltó befejezésül szolgál A hercegnő és nekem egyáltalán nincs hiányérzetem, mondhatni olyan befejezést kaptam, amilyet szerettem volna.

Értékelés: 5/5* - Nagyon szerettem, vitt magával le se tudtam tenni. Megkaptam a vágyott befejezést.

Apró megjegyzés a végére: Mivel én már a Végzet ereklyéi sorozatból is elolvastam 4 kötetet számos apróságra lettem figyelmes, amelyek innen a Pokoli szerkezetek történeteiből eredeztethetők… Számomra ezt plusz, mivel azt jelzi, hogy Cassandra Clare nagyon figyel a legapróbb részletekre is. (Plusz azt vetíti elő, hogy az abból hátralévő részekben számos eseményt, vagy megnyilvánulást másképp fogok értékelni, vagy esetleg értelmet nyer.)

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A herceg

Ezt a részt egyszerűen imádtam, minden benne volt, amit az első részből hiányoltam. Míg az angyal bevezetés volt számomra, ebben a kötetben már fordulatos cselekménnyel találkozunk és meglepő fejleményekkel, jobban előtérbe kerülnek az érzelmek is, valamint számos meglepetést tartogat a történet, olyanokat, amelyekre nem is gondolna az olvasó. Mondhatni mesterien megírt regény.

Továbbra is a viktoriánus London szolgál a történet színhelyéül. Továbbra is Tessa a történet főszereplője, és mellette nagy jelentőséggel bír még Jem és Will, azonban jobban megismerjük a többieket is; közelebb kerülünk Sophie-hoz, Charlotte-hoz, Jessamine-hez és még Henry-hez is. Ebben a kötetben már nem csak "névleg" szereplői a történetnek, hanem szerves részeivé válnak. Mortmain, a "fő gonosz" a maga fizikai valójában nem jelenik meg, mégis úgy érezzük, hogy még mindig ő mozgatja a szálakat. Nagyon megfogott, hogy az írónő nem szerepelteti, ennek ellenére úgy érezzük olvasás közben, hogy mindvégig ott van valahol a háttérben és úgy lebeg a szereplők feje felett, mint Damoklész kardja.

"Valószínűtlen, hogy Mortmain hivatalos csatornákon keresztül tett 

volna panaszt az árnyvadászokra. „Felháborító, hogy az 

árnyvadászok nem voltak hajlandóak mind meghalni, amikor én azt 

akartam. Kompenzációt követelek. Kérem, a csekket a következő 

címre postázzák: A. Mortmain, Kensigton Road 18…"

A fő rejtélyről még mindig nem lebbenti fel a fátylat Clare, azonban számos titok napvilágot lát. Az előző kötet befejezését adó függővég is feloldódik, azonban nem rögtön kapjuk meg a választ Will igencsak vérforraló viselkedésére. (Kezdetben emiatt a kiszámíthatatlan viselkedése és számos gorombasága miatt nem igazán kedveltem, de miután megtudtam az okát, hogy mit miért tett, kicsit megbékéltem a karakter személyiségével - folyamatosan nyílik meg a történet sodrásában.)

Az Intézet elvesztésének a megakadályozása, és a Mortmain után való nyomozás adja a regény főszálát. Ennek során számos kérdőjel merül fel a történet szereplői számára az alap problémán túl. Azonban, ezt a főeseményt tovább fűszerezik a kibontakozó szerelmi szálak. Kialakul egy szerelmi háromszög, amely még izgalmasabbá teszi az olvasó számára ezt a kötetet, és már emiatt is várhatja a folytatást.

"Lehet két embert egyszerre szeretni? Tud-e kétfelé hasadni valakinek a szíve?"

Amit az első kötettel csak kecsegtetett az írónő, azt ebben a részben már beváltja. Számos titokról hull le a lepel ebben a történetben, ennek ellenére mégis azt érezzük, hogy tartogat még számunkra meglepetéseket. Ezt a kötetet is úgy zárja le, hogy már a befejezés miatt is tudni akarjuk mi történik a továbbiakban - akár egy új történetszál megnyitása is lehet, és a szereplők köre bővül, amely kíváncsivá teszi az olvasót.

Tetszett a regény mozgalmassága, nem volt olyan pillanata, amelyben nem történt volna valami, egyszerűen élmény volt olvasni. Nem voltak benne kiszámítható jelenetek, nem adta meg könnyen az olvasónak azt, hogy kitalálhassa egyáltalán mit tartogat számára a történet, fordulatos volt. Árulás, családi kapcsolatok, szerelem, intrika, rejtélyek, ez mind megtalálható volt ebben a könyvben, mégsem lett elárasztva vele, megmaradt az egészséges egyensúly.

Értékelés: 5/5 - Ez volt az igazi! Nagyon tetszett, fordulatos volt, minden megvolt benne, ami kellett, méghozzá egészséges mértékben, pont annyi, amennyit a történet követelt magának.

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal

Azzal kell kezdenem, hogy nem csalódtam a Végzet Ereklyéi előzményének tekinthető sorozat kezdő kötetében. Számomra egyáltalán nem volt zavaró, hogy ezt a sorozatot, amely "előzményként" szolgál a Végzet Ereklyéi után kezdtem el olvasni, sőt érdekesnek találtam a kort, a helyszínt és a szereplőket. Azt mondanom se kell, hogy nagyon megszerettem a Végzet Ereklyéit és ez az érzés sodort a Pokoli szerkezetekhez.

Az írónő a viktoriánus Londonba röpít minket a Pokoli szerkezetek sorozattal. Ebben a korban találkozunk az árnyvadászokkal, alvilágiakkal és a démonokkal. Azonban mégse teljesen új minden, mert már régi ismerősként köszöntöttem Magnus Bane-t a boszorkánymestert, sőt még Camille-t a vámpírt is; de ami a leginkább meglepett Church a macska volt :) Mindezek ellenére a történet egy személy körül forog, aki Tessa Gray. Számomra egyértelműen ő a főszereplő, körülötte forog a cselekmény, a legtöbb történeti szál hozzá vezet vissza, és fontos szerepet tölt be az adottsága miatt is.

"... Tessa attól fogva sosem vette le; az angyal még álmában is ott feküdt a mellkasán, az állandó tiktak, tiktak olyan volt, mintha egy második szíve nőtt volna."

Mellette azonban számomra még meghatározó szerepet töltött be a két árnyvadász fiú: Will Herondale és Jem Carstairs is. Ők kiemelkednek a szereplők köréből, de számomra minden egyes szereplő meghatározó a történetben valamilyen szinten, mindegyiküknek van szerepe események sodrában. Érdekesnek találtam, hogy gyakorlatilag a regényben minden apró momentumnak jelentősége van, és a későbbiek során szerepe lesz kisebb-nagyobb mértékben.

"Jem vágyakozva nézett Tessára. - Muszáj menned? Azt reméltem, maradsz, és az őrangyalom leszel, de ha menned kell, hát menj!

-  Majd én maradok - szólt morcosan Will, és levetette magát a karosszékbe, amit Tessa éppen most szabadított fel. - Angyalian tudok őrködni.

- Azért nem vagy túl meggyőző. És ráadásul közel sem vagy annyira csinos, mint Tessa - mondta Jem, és lehunyt szemmel a párnának dőlt.

- Milyen goromba vagy! Akik eddig rám néztek, azt állítják, olyan élményben volt részük, mintha egyenesen a napba néztek volna.

Jem továbbra sem nyitotta ki a szemét. - Ha úgy értették, hogy belefájdult a fejük, akkor igazat beszéltek."

Engem nagyon megfogott az írónő azon megoldása, hogy gyakorlatilag Tessa szemén keresztül – vele együtt nyerünk betekintést az árnyvadászok világába. Kezdetben ő egyáltalán nem részese ennek, csak belecsöppen és folyamatosan ismeri meg a számára ismeretlent, aminek lassacskán ő is elengedhetetlen eleme lesz.

Rá kell mutatnom arra a tényre is, hogy Clare nagyon jól bánik a karaktereivel. Mindenkiről tartogat valamilyen múltbeli rejtélyt, titkot, amely előbb vagy utóbb napvilágra kerül. (Sejtésem szerint, ami ebben a történetben nem derült ki, majd a következő kötetekben valamilyen módon sorra fog kerülni.) Sőt még rak is hozzájuk, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését.

"Sokszor a zagyvaságokban is rengeteg az értelem, ha az ember tudja, hol keresse benne."

Mindezek ellenére nekem még eléggé puhatolózó, óvatos volt a kötet – afféle bevezetés. Azért tartalmazott izgalmas részeket nem tagadom, de még egyenlőre több volt benne a „hétköznapi” élet. Mégis az írónő nem hazudtolta meg önmagát, a történet vége felé tartogatta az igazán nagy durranást, és feldobta a labdát az újabb talányokkal, és homályos megjegyzésekkel. Ekkor már teljes egészében lekötötte a figyelmem, és a kezemhez ragadt a könyv, a befejező sorig már nem is tudtam letenni. A befejezésül szolgáló függővéggel, pedig elérte nálam azt, hogy a második kötetet is minél előbb a kezembe vegyem, hiszen egy újabb titok napvilágra kerülésével kecsegtet.

Összességében tetszett a könyv, még egy kicsit barátkoznom kell azért a helyszínnel, a szereplőkkel és a szituációval (de már most érzem, hogy nem lesz gond). Kíváncsian állok neki a második kötetnek, nagy reményekkel és várakozással.

Értékelés: 5/4 – Első részként számomra nagyon bevezető kötet jellegű volt, még az „ismerkedést” szolgálta, de ettől függetlenül elérte nálam azt, hogy érdekeljen a folytatás.