Tiffany Reisz: Az úrnő

Végre, végre eljött a pillanat, hogy a kezembe vehettem Az úrnőt és nem is volt kérdés, azonnal neki kellett állnom az olvasásának.

Ez a kötet ott folytatódik, ahol A herceg eseményeit elhagytuk. Norát elrabolták...

Már ez a momentum megadja a regény feszültségét, amelyet még nyomatékosabbá és feszítőbbé tesz maga a szerkesztés - a részek és fejezetek címei a sakkot és a táblán felálló figurákat idézik meg számunkra: A bábuk felálltak, indulhat a játszma!

Nekem nagyon tetszett ez a szerkesztés, kreatívnak találtam azt, hogy a megjelenő sakkfigurák mennyire jellemzik az általuk jelölt karaktereket. Ebből adódhatna akár a történet kiszámíthatósága is, hiszen továbbra is megvannak a már jellemző váltott történetszálak, azonban sose tudjuk mi a következő lépés, ki lép, és ezért az se láthatja előre az olvasó, hogy éppen melyik szereplőt kapjuk kézhez a következő fejezetben. A már megszokott és megszeretett karakterek mellett, akik köré gyakorlatilag épül a regényfolyam belép Grace, Zach felesége, akit már A szirénben feltűnt, mégis most őt magát olvasni teljesen más, mint hogy felbukkan, de igazából nem tudjuk, hogy kicsoda, micsoda és mit gondol. Mellette még Søren unokahúgát, Lailát ismerhetjük meg. Lényeges, hogy mellettük hozzám sokkal közelebb került Søren is; valahogy már nem volt az a jeges skandináv férfi, hanem felbukkantak az érzései (igaz őt magát, a gondolatatait még mindig nem olvashattuk, de a többi szereplővel, különösen Grace-szel folytatott beszélgetései során sokkal jobban megismerjük, mint eddig bármikor). Nora és Kingsley humora, és a lapokról megismerhető személyisége egyszerűen verhetetlen. Tetszett, hogy Nora még akkor sem veszíti el humorérzékét, és szemtelenségét, amikor a saját élete forog kockán.

"- (...) Nem sűrűn vagyok nők társaságában. Sokkal jobban szeretem a férfiakét.
- Nekem sincs sok barátnőm. Kevesebb dráma, több farok. Megértem magát."

A regény nagy része Nora rabsága és a többieknek a kiszabadítására tett erőfeszítéseit ölelik fel. Mindeközben felelevenítődnek az olvasó előtt régi történetek Søren, Nora és Kingsley múltjából, melyeket Nora "mesél el" Marie-Laurenak, a fogvatartójának. Az az igazság, hogy mi olvasók nem igazán érezzük ezeket elmesélésnek, hanem inkább közbeékeléseknek, melyek fellebbentik a fátylat a múltról, így annak bizonyos részeit ismerjük meg, viszont vannak történetek, amelyek számunkra már nem ismeretlenek. Mégis volt egy-két gyöngyszem ebben a visszaemlékezés áradatban, amelyekért megérte őket olvasni.

Ezzel párhuzamosan a kiszabadítók táborát is jobban megismerjük, érezzük mennyire aggódnak Noráért, és bármire képesek azért, hogy újra közöttük lehessen. Ekkor már szinte érzi az olvasó a tehetetlenség, és a tenni akarást kettősét.

"- És aztán? - kérdezte Wes.

- Kihozom - mondta Kingsley. 

- Maga hozza ki? - Wes odafordult Kingsley-hez. - Maga és milyen hadsereg? 

- Nincs szükségem hadseregre. 

- Mi az? Maga a francia James Bond, vagy mi? 

- Dehogy. James Bond vanília. 

- Máris jobban érzem magam - mondta Wes és ujjaival végigszántott a haján. - 

Perverz James Bond megmenti Norát."

Végül megszületik a döntés, ami akár hőseink sorsát is megpecsételhetné. Mégis vannak olyan momentumok, amelyeken keresztül érezhető, hogy van érzelmi mélysége a könyvnek, a szereplők közötti kapcsolatnak.

Nagy vonalakban erre épül fel a sztori, de azért a kellő időben mindig csavarint egyet az írónő a történeten. Egy-egy szereplőt jókor, jó helyen, és jó időben dob be szituációkba. Mesterien keveri a szálakat, és magát a sorozatot jellemző humor is megvan a történetben. Természetesen elmaradhatatlan erotikus részletek fűszerezik továbbra is kellő mennyiségben a sztorit.
Mindezek mellett azért, nem lehet elmenni amellett, hogy a befejezés tipikus "happy end". Mindenki megtalálja a párját, számítását, mindenki boldog a már általunk megszeretett szereplők közül. Ezzel a boldog befejezéssel végső soron a regényfolyam egy része is leszárul. Hiszen Az úrnő az Erdendő bűnösök sorozat Vörös évek folyamának befejező kötete, amelyben Nora Sutherlint, erotikus regényírót és dominát ismerhettük meg, az ő életét, és azt őt körülvevő embereket.

Összességében nagyon tetszett a történet. Egyszerűen lebilincselő volt olvasni. Igaz néha egy-két visszaemlékezés nem nagyon kötött le, és a Wesley és Laila között kialakuló kapcsolat se lepett meg túlzottan, sőt meglehetősen kiszámítható volt, hogy a végén erre viszi ki az írónő ezt a szálat.
Várom a folytatást, amely már a Fehér évek első kötete A szent lesz.

Értékelés: 5/5** - Nagyon szerettem, azt kaptam amit már eddig is megszokhattam az írónőtől. Még mindig meg tud lepni egy-egy húzásával.

Tiffany Reisz: A herceg

Mindig bajban vagyok, amikor neki fogok Reisz könyveit értékelni. Ez már a harmadik kötet volt, amit tőle olvastam, és hihetetlen, hogy ez a nő mindig túl tudja szárnyalni önmagát. A szirénért kezdetben még annyira nem rajongtam; az angyalnál már faltam a sorokat; a herceg meg egyszerűen elképesztő volt és gyakorlatilag egy szuszra kiolvastam - vitt a történet.

Így a harmadik kötetre már kezdem megszokni, hogy az események leginkább Nora, Søren és Kingsley, vagyis a "szentségtelen szentháromság" körül forognak, ez mégsem teszi  unalmassá a történetet. Érdekes, mert kettős érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban: először mintha kicsit megfeneklettnek éreztem volna, de ez teljes egészében nem igaz, viszont hihetetlenül nagy élvezetet nyújtott az olvasás - ez inkább a történetnek volt köszönhető. A könyv szerkezete adott egy kis kiszámíthatóságot - a történetszálak periodikus váltakozására gondolok.  Nekem ez szokatlan volt, mivel eddig az volt a jellemző, hogy az írónő váratlanul ugrál a történetszálak között és vannak olyan szálak, amelyeket hosszasan pihentet és ezzel fenntartja az olvasó érdeklődését, sodróvá teszi az eseményeket. Ez most nem történt meg, inkább a fejezeteken belül hozta a fordulatokat. Emiatt kicsit vesztett a dinamikájából a történet, de ez az élményen nem rontott.

Ebben a kötetben is közelebb kerülünk az egyik szereplőhöz, jelen esetben Kingsleyhez. Számos olyan dolog derül ki, amire nem is gondoltunk volna az első két kötetet követően, de hát ehhez nagyon ért az írónő, hogy mikor kell nekünk bedobni a csontot, hogy rágódhassunk rajta. Érdekes, hogy a szirén volt Nora, az angyal Michael, de a herceg nem egyértelmű (legalábbis számomra nem), hiszen két "herceget" is kapunk a kötetben: az Alvilág hercegét Kingsleyt és Kentucky hercegét Wesleyt. Mégis nekem nagy kedvencemmé vált Kingsley és őt érzem hangsúlyosabbnak. A stílusa mindent visz és nemcsak a felnőtt énje, hanem a kamasz is.

„Kiűzték a civilizációból, és minden bocsánatkérés nélkül egy középkori barát magömléses álmába pottyantották bele.”

Érdekesen indul a történet, hiszen Nora aktáját olvashatjuk legelőször, és gyorsan ki is derül az indítás oka: az aktát ellopták. A tolvaj kiléte egészen a regény végéig homályban marad és mikor eloszlik a köd, kiderül ki üldözi a szereplőket jön a döbbenet. Végig járjuk Søren és Kingsley múltját, rengeteg részletet ismerünk meg mindkettejük életéből, főleg azokból az időből, mikor az életük szála összefonódott. Kiderül Nora hogyan került a képbe - ezt már korábban megtudtuk, de inkább az álom megvalósulása az, amit hitetlenkedéssel olvasunk. A történet ezen foszlányai voltak, amelyek igazán megfogtak és vittek magukkal. Én ezt tekintettem a történet egyik főszálának és elsődlegesnek, a múltat és a jelent is együtt véve. 

„…Álmodtak egy ilyen lányról, álmodtak, de soha nem merték remélni, hogy tényleg létezik. Az egyetlen lány, aki vadabb és veszélyesebb, mint ők ketten együtt. … És Søren megtalálta. És megosztozik rajta vele.”

A másik fő irány Nora és Wesley kapcsolata volt.  Érdekes kicsit többet vártam ezektől a részektől és ennek ellenére legtöbbször Nora humora vitte el nálam, segített át ezeken a fejezeteken. Annyira nem volt izgalmas, mint vártam volna. Igaz volt benne egy kis fordulat, amivel kicsit fűszerezve lett a történet, mégis számomra elmaradt a megszokottól.

"Wesley visszatért a jelenbe, megfordult, és ott találta Norát maga mögött, aki a kantárnál fogva egy lovat vezetett.
– Nora… Mégis mit…
– Az enyém lehet? Olyan cuki.
Nora rávigyorgott, majd elfordította a fejét, és megcsókolta a ló orrát. Az állat kifújta a levegőt, és megrázta a sörényét.
– Náspáng a neve. A Sors akarta így. Mi összetartozunk."

 Mindezek mellett azonban azt kell mondanom Reisz nagyon ért hozzá, hogy a könyvei végére tartogassa a legnagyobb durranást és ez be is következett többszörösen is. Hihetetlen mit tud még kitalálni… Na én itt fogtam padlót. A regény zárása a már megszokott függővég, amivel az őrületbe kergeti az olvasót, míg nem tudja a kezébe venni a következő kötetet.

Hihetetlen, de ezt a könyvet is imádtam a kis kiszámíthatósága és a vesztett dinamizmusa ellenére. A történet hihetetlen és fordulatos, még mindig tudja úgy fokozni az írónő, hogy ne legyen unalmas, s véletlenül se tudja kitalálni az olvasó, hogy mit tartogat a következő kötet. Ezekben rejlik Reisz zsenialitása.

Értékelés: 5/5** - A két csillag magyarázata: Amikor elolvastam a könyvet szóhoz se jutottam… Hihetetlenül, brutálisan jó volt a fent leírt kisebb negatívumai ellenére, ami inkább a szerkesztésnek és nem a történetnek szól (nem kis idő kellett hozzá mire össze tudtam magam annyira szedni, hogy a fentebbi sorokat megírjam).

Special thanks to: Inkának, aki számos akadály ellenére hozzásegített az élményhez. Köszönöm!!! :)

Tiffany Reisz: Az angyal

Hol és hogyan is kezdjem el??? A legegyszerűbb talán, ha úgy kezdem, hogy nem találok szavakat. :) Ez őszinte és hihető is. A szirén utáni döbbenet, talán ez a legtalálóbb megfogalmazás Az angyalra. Miért döbbenet??? Mert döbbenetes volt, ahogy kezdődött ez a kötet. Most jöhetnék azzal, hogy A szirénnel kapcsolatos értékelésemet azzal kezdtem, hogy "AZTAAA…" és Az angyalra már csak a három pont maradt, vagyis "…". Ez helytálló lenne, de mégis nem fejezi ki azt, amit az első pár fejezet után éreztem. Az igazat megvallva Az angyal első hat fejezete után azt gondoltam, hogy A szirénnel kapcsolatos értékelésem(???), inkább gondolataim teljesen félrementek és valószínűleg félreértelmeztem az egész könyvet. (Majdhogy nem hitemet vesztettem abban, hogy képes vagyok értékelni egy könyvet és felfogom, amit olvasok - egy szóval az őrület határára sodródtam.) Sokat töprengtem ezen és rá kellett jönnöm, hogy nem, mert elkövettem azt a nagy, nagyon nagy hibát, hogy elkezdtem a köteteket sorozatként kezelni. Ez alapból nem lenne gond, mert az, csak hogy én úgy gondoltam ott folytatjuk, ahol abbahagytuk és ugyanaz a koncepció fut végig a többi köteten is, és nem ez történt. Miután erre rájöttem, hogy csak bizonyos mértékig lehet együtt kezelni a köteteteket, mert igen az Eredendő bűnösök sorozat részei, de mégis mások, más kerül a középpontba. A szirénben Nora a központi figura belőle kapunk a legtöbbet; Az angyalban pedig Michael kerül a középpontba, de mégsem olyan hangsúlyos személy, mint Nora - igazából bizonyos mértékig Michael öntudatra ébredésének is tanúi leszünk többek között.

"Ó, a glóriádat ne pakold be, Angyal. Nem lesz szükséged rá!"

Na, de térjünk vissza konkrétan Az angyalhoz. :) Ennél a kötetnél a legelső igen velőbe vágó megállapításom az volt, hogy ez már BDSM a javából, és egyes részektől szó szerint padlót fogtam, mert olyan mélységig nyertem betekintést ebbe a világba, amit a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna (itt talán Nora és Søren búcsúja volt az, ami teljesen mellbevágó volt számomra - talán igen, ez volt a legelső momentum, amikor felszisszentem, pedig elmondhatom a tűréshatárom igen tág). Viszont, ami nagyon tetszett és már A szirénben is megfogott, továbbra is megmaradt, és ezek a párhuzamos történetszálak. Kicsit bővül a csapat és változott a szereplők köre, mégis Nora mellett betekintést nyerünk Michael, Suzanne és Wesley gondolataiba és érzelmeibe is. Az is nagyon megfogott, hogy például Suzanne-val kapcsolatban az írónő hosszú időn keresztül, fejezeteken átívelően homályban tartja az olvasót (gondolok itt a belső indíttatására azzal kapcsolatban, hogy Søren után nyomozzon). Továbbra is ismerkedünk Nora múltjával, de már nem csak rajta keresztül nyerünk bepillantást, hanem a többi karakter segítségével is. Mint már korábban említettem sokkal jobban megismerjük Michaelt, aki A szirénben csak az "ajándék" szerepét töltötte be - ebben a kötetben központi figurává emelkedik, valamint Griffinhez is közelebb kerülünk, attól függetlenül, hogy őt magát nem halljuk (valljuk be nem is lenne úgy olyan érdekes). Griffin szó szerint megszeretette magát velem, és úgy tűnik a történetből, hogy más is megszerette őt.

"Griffin válaszolt volna, de Jamison jelent meg az ajtóban egy kis hűtőszekrénnyel.
– Köszönöm, Alfred – mondta Griffin, és elvette tőle. – Van ezer dollár a sütisdobozban.     Menjen, és vegyen magának valami szépet.
– Vásárolok egy lőfegyvert, és lelövöm magát vele – mondta Griffin komornyikja, és elegánsan meghajolt. – Griffin mester."

Nora és Michael mellett, Søren sötét múltjának részleteibe is betekintést nyerünk a buzgó újságírónő nyomozásának eredményeként. Mégis az az érzésem volt végig, hogy nem tudtunk meg mindent és még mindig vannak a pap életének homályos részletei, amelyeket nem ismerünk.

Emellett meg kell jegyeznem, hogy ebben a kötetben megtörtént az, hogy számomra Kingsley is belépett "az élők sorába". Többet szerepel, most már nem francia szavak és kifejezések összessége a regényben. Kapunk belőle is egy kis adalékot, milyen szerepe van a múltban, milyen a személyisége. Megtudjuk milyen "családi" kapcsolatban áll Sørennel, mégis azt érezzük, hogy ez még nem minden.

"Olyan embernek tűnt, aki annyi vért látott, hogy a Nagy Kaszás gyoshívón volt a telefonjában."

Azt kell mondanom, hogy Az angyalban is voltak olyan momentumok, fordulatok, amelyek teljesen megleptek. Sőt a regény végére az írónő ezekből a fordulatokból szó szerint sortüzet ereszt az olvasóra; fel se ocsúdunk a pillanatokkal korábban olvasott döbbenetből, amikor már ér minket a következő. (Emellett azért volt számomra kiszámítható esemény, amely egyáltalán nem lepett meg, de ennek ez volt a szépsége.)

Mindezek ellenére el kell mondanom, mert nem bírom magamban tartani. Jobban belemélyedve a regénybe volt egy olyan pont, mikor már azt éreztem, hogy Reisz kínozza az olvasót a könyvével. Olyan mesterien szakítja meg az egyes fejezeteken belüli történetszálakat, amelyekkel nem egyszer a téboly határára sodort - hogy most ott mi történik? mi lesz? kit érdekelnek ezek, én most amazt akarom olvasni… Most mondjam azt, hogy szándékosan késleltette a kielégülést - egy ilyet, egy alapvetően szado-mazo szálú regénnyel kapcsolatban leírni igencsak röhejes, mégis így volt. Még meg kell említenem, nem tudok egy olyan eseményt se kiemelni, amire azt mondanám, hogy "igen ez volt ennek a kötetnek a tetőpontja", mert nem volt ilyen. Számomra olyan dinamikus volt végig, hogy minden egyes pillanata fenntartotta az érdeklődésem.

Zárásként azt tudom róla mondani, hogy ZSENIÁLIS. Kíváncsian várom, hogy mit hoznak a folytatások.

Értékelés: 5/5* - Teljesen maga alá gyűrt, és folytatás után éhezik a kicsi lelkem. (Azért kap csak egy csillagot, mert nem tudom mit várhatok a jövőben :P )

Tiffany Reisz: A szirén

Az első gondolatom, mikor befejeztem a könyvet a következő volt: AZTAAA… (igen így nagybetűkkel és három ponttal a végén)

Mindezek előtt azonban muszáj a kezdetektől indítanom. Nem szégyen ajánlásra kezdtem el olvasni a könyvet, mégis akár akartam akár nem nagy előítéletekkel indultam neki tudat alatt, pedig a személy, aki ajánlotta "ódákat zengett" róla, és tudhattam, hogy az Ő ízlésében mindenképpen megbízhatom, hiszen eddig még csak jó könyveket ajánlott nekem.

Mégis úgy indultam neki, hogy megint ezt a szex-irodalmat lovagoljuk meg és úgy tűnik a vámpírok után most ez fog hódítani egy ideig a piacon… (mondom ezt én, akit ugyanúgy elkapott annak idején a vámpír láz és a twilight világa, valamint nem tagadom én is rajongtam, sőt talán még most is rajongok érte, attól függetlenül, hogy már nem 40 fokon égek érte, csak mondjuk a hőemelkedés szintjén). Azonban tovább fűzve a gondolatot: az előítéleteim az Ötven árnyalat trilógiában és a Crossfire-sorozatban gyökereztek. Meg kell jegyeznem az Ötven árnyalattal egyébként nem volt problémám, mind a három kötetet felfaltam; azonban a Crossfire… na az kivágta nálam a biztosítékot - ennek a kifejtésére még a karaktert is sajnálom, tehát inkább nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy két kötetet szenvedtem végig, miután azt mondtam "na ne tovább" és jó ideig hasonló témájú könyvet látni se akarok. Ekkor a következő történt: nem telt el pár hónap és jött A SZIRÉN. Így a könyvet a hátam mögött tudva… és most ezt magára a könyvre értem, nekem ebben az erotikus irodalomban  ő lett a szirén ténylegesen. Miért is???

"Az erotikus regényben az író soha nem akarja, hogy a szereplői fizikailag túlságosan körvonalazottak legyenek. Így az olvasó használhatja a saját fantáziáját, a saját félelmeit. Az erotika az író és az olvasó közös munkája.

- Hogy hogy? - kérdezte Zach. Felvillanyozta, hogy Nora Sutherlinnek saját irodalmi elméletei vannak.

- Erotikus regényt írni olyan, mint először kefélni valakivel. Nem vagy teljesen biztos benne, hogy mit akar a férfi, így megpróbálsz mindent megadni neki, amit akarhat. Bármi és mindent... - Úgy elnyújtotta a szavakat, akár a napfényben nyújtózó macska a hátát. - Minden idegvégződésre hatsz, és végül elkapod azt az egyet. Én elkaptam már magánál?

Zach megfeszítette az állát.

-  Egy olyat sem, amit megcélzott.

- Nem tudhatja, hogy mit céloztam meg." 

Nehezen indult a kapcsolatunk, nyögvenyelősen olvastam körülbelül a könyv feléig - nyilván a megelőző élmények miatt. Azonban barátnőm állandóan unszolt hol tartasz? stb… Végül arra jutottam, mikor már csak ez maradt a "polcon", hogy addig nem olvasok mást, amíg ezt ki nem végzem… és jól tettem, hogy így döntöttem.

Akaratlanul is muszáj kimondanom, amit gondolok (és az utolsó összehasonlítást teszem meg, mert eddig a pontig lehet megtenni): Ha az Ötven árnyalat trilógiát kell jellemeznem egy szóval, akkor az a szó a közönséges lenne.  Ha arra kérnének, hogy A szirénnel kapcsolatban tegyek ugyanilyet, akkor nem tudom megtenni, mert egy szóval nem lehet jellemezni.

Erről a könyvről azt tudnám mondani talán, hogy pikáns, provokatív, pimasz, ugyanakkor mély érzelmeket vonultat fel és sejtelmes. (Semmi pénzért nem hívnám pornónak!!!)

" - Ügyesen betanított? Wesley? Szörnyen rosszul betanított. Arra nem tudom rávenni, hogy megbasszon. De nem hinném, hogy egyes-egyedül azért autózott idáig a városból, hogy a gyakornokomról beszélgessünk, bármennyire is imádnivaló."

Ami mindenképpen megragadott benne, azok a párhuzamos történet szálak. Egyszerre látok Nora és Zach szemével, és kapom meg a gondolataikat;  amit végképp nem vártam: beleszövi az írónő Nora regényét is a történetbe, amivel még egyedibbé válik az egész. Az már külön adalék, hogy Nora által kitörölt regényrészletekből megismerjük a múltját. Mindezek mellett Nora még sem csak az a Szerepváltó nő, hanem kiderül hogy vannak érzelmei is. A végére úgy éreztem, hogy a három férfi, akik Norát körbe veszik mindannyian egy kicsit őt testesítik meg, illetve a vágyait (de ez már az én belegondolásom a történetbe).

"Nora... a szirén és az istennő, a hajó és a borvörös tenger. Vagy megmenti, vagy végez vele."

Mindezek mellett fordulatos a könyv és pontosan a felénél jön el az a momentum (pontosabban jött el nekem), amikor már letehetetlen és tudom kell, hogy mi történik a továbbiakban - konkrétabban nálam a tetőpont a Nyolcadik Körben tett látogatásnál jött el, és onnantól kezdve  végig robogtam a történeten. A legmeglepőbb az volt, hogy még csak innen jött a java a sztorinak, és olyan dolgok történtek és derültek ki, amelyek a legvadabb álmaiban sem jutottak volna eszembe, de így a végére azt mondom gondolhattam volna. Szóval a bekezdés elején felsorolt jelzők közé még odaírhattam volna a meglepő és megdöbbentő kifejezéseket is. :) A szado-mazo, vanília és társai csak fűszerezik a történetet, de nem ez a lényege az egésznek és ezt csak most látom át igazán. Bár nem tagadom ezek nélkül a részek nélkül kevésbé fogott volna meg… megadta a savát és a borsát a regénynek.

Összességében, amilyen döcögősen indult a kapcsolatunk, olyan nagy szerelem lett a vége. Konkrétan még hátra volt több mint 100 oldal, mikor már a folytatásért sikítottam és azt mondtam, hogy MÉÉÉG!!! A képzavar kedvéért: az lett volna az igazi mazochizmus, ha a folytatásra még várnom kéne több hónapot :P

Értékelés: 5/5 - Megfogott, lebilincselt és nem hagyta, hogy szabaduljak tőle.