On Sai: Scar

Mielőtt belekezdtem volna ebbe a könyvbe nagyon tartottam tőle, leginkább a témája miatt, és ezért nem is vágtam bele korábban. Nekem valahogy nem jött össze a kis fejemben a sci-fi világ a kereszténységgel, és ha igazán őszinte akarok lenni a vallásos téma volt az, ami kétségeket ébresztett bennem. Mindig fenntartásaim vannak a hasonló témájú könyvekkel kapcsolatban, de végül mégis belevágtam a Scarba és nem bántam meg.

Mielőtt belekezdenék a könyvvel kapcsolatos "élményeim" taglalásába, muszáj hangsúlyoznom, hogy ez a sorozat nem olyan mint a Calderon, és aki arra számít, hogy hasonló könnyed hangvételű, vicces történetben lesz része, az egy kicsit csalódni fog ezen a téren. Azonban senki kedvét nem akarom elvenni a Szivárgó sötétség sorozattól, ezért gyorsan megjegyezném, hogy a Scar sem mellőzi a humort. Vannak benne vicces megnyilvánulások a szereplők részéről, amelyeken jót mosolyog az olvasó. 

"A Biblia nem egy szerelési útmutató a Hogyan bütyköld meg a világot sorozatból!"

Az igazat megvallva, saját részemről elmondhatom, hogy nem is vártam egy Calderon stílusú könyvet, már a téma miatt sem, és nem is hiányzott az a fajta humor, pedig Calderon kalandjait is olvastam már és mindkét könyvet imádtam.

Mindezek után azzal kezdeném, hogy még én magam se gondoltam volna, de már az olvasás legelső pillanataiban beszippantott ez a könyv. Az "sejtelmes" Előszó után alig vártam, hogy "visszaröppenjek az időben" és megismerjem a történetet - Scar történetét.

"-Üdvözlöm a Scar P'Soluth Ember-mentál Interplanetáris Kiképzőiskola végzős növendékeit, mind a mentálokat, mind az embereket. Mielőtt kiteszik a lábukat innen, hogy kémek, űrorvosok vagy egyszerű bolygóközi tisztviselők legyenek, még vár önökre egy történet. Hogy betöltsék a feladatukat, a világ védelmét, valamit tudniuk kell."

Már így utólag nem tudom eldönteni, hogy tényleg Scar történetét olvastam-e. Nem igazán éreztem a kötet címadó szereplőjét olyan nagyon hangsúlyosnak és kiemelkedőnek, bár igaz, hogy a történet körülötte forgott leginkább, róla szólt. Mégis Scar mellett számora a két mentál is meglehetősen nagy súllyal szerepelt a könyvben. Emiatt se nagyon érzem a történetet igazán Scarénak. 

Maga a kötet által bemutatott világ nagyon jól kidolgozott, felépített. Tetszett, hogy olvasóként belecsöppentem ebbe a sci-fi világba, és az olvasás folyamatában ismertem meg ennek a jellegzetességeit. Magamtól jöttem rá, hogy egyes dolgok mit jelentenek és a szóhasználat (az ebben a világban uralkodó szleng) se volt zavaró, nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi mit jelent - egyértelmű volt. Emellett érdekes környezetet adott maga az időszak is, amelyben a történet játszódik - egy vallás háború utáni korszak, melyben még az eltelt idő ellenére is jelen vannak a múlt sérelmei.

A történet maga 4 szálon fut, a 4 központi szereplőn - Scaron, Artúron, Donon és Lucyn - keresztül. Egy-egy részben az ő szemszögükből ismerjük meg az eseményeket, sőt betekintést nyerünk a múltjukba is, és a történet sodrásában ez a 4 fő szál, 4 szereplő története összefonódik. Az események végkifejlete számomra meglepő fordulat volt, sose gondoltam volna, hogy a legősibb ellentétre lyukad ki a legvégén a sztori és mégis ez volt a legjobb az egész történetben, mert ebben a környezetben még érdekesebbé vált ez.

Az emberek és a mentálok közötti különbség is nagyon érdekfeszítő volt. A mentálok által képviselt, már-már túlontúl sarkított racionális és bizonyos mértékig, esetenként érzelemmentes gondolkodás nagyon érdekes volt a számomra. Főleg, hogy mindenre keresték a racionális magyarázatot, és mégis akad közöttük egy renegát, aki másképp áll a dolgokhoz és ez fűszerezi igazán az ő társadalmukat, és magát a történetet is. Emellett az emberek, ezen belül is a keresztények szerepe, hogy gyakorlatilag ebben a világban üldözöttek, és Isten szerepe a keresztény társadalmon belül. Már maga az a tény, hogy egy rejtőzködő szektát alkotnak a vallás hívei, és mégis számomra a legérdekesebb az volt, hogy az általuk csodált Isten testet ölt, megjelenik, kommunikál - jól fogalmazzák meg a mentálok: entitásként van jelen ebben a világban. 

"-Isten vagy? Vagy vannak olyanok még, mint te? 

Vannak olyanok, mint te? - kérdezett vissza Isten, és elvett egy újabb süteményt."

A két, számomra háttérben meghúzódó szerelmi szál is adott egy kis ízt a történetnek. Nem volt tolakodó, és még jobban hangsúlyozta, érzékeltette a két társadalom közötti különbséget, viszont össze is kapcsolta a karaktereket.

A 4 szereplő közül hozzám leginkább Scar és Don került közel, velük szimpatizáltam a leginkább, a hozzájuk kapcsolódó részeket szerettem a leginkább olvasni. Lucy-vel kapcsolatban már vannak ellenérzéseim, nagyon szerettem volna szeretni, de mégis valahogy amikor őt olvastam sokszor ellenérzéseket váltott ki belőlem, nekem ő nem lett szimpatikus (nem idegesített, de nem is szerettem meg). Számomra ő egy megosztó figura volt a könyvben. Artúr nálam közömbös maradt, az ő karakterével kapcsolatban kicsit azt éreztem, hogy kiszakadt a komfort zónájából és azóta több-kevesebb sikerrel önmagát keresi, és a kora ellenére gyakorlatilag az események következtében kezd felnőtté válni, és veszi észre ténylegesen, hogy mi zajlik körülötte a világban. Rajtuk kívül még van egy szereplő, akit muszáj kiemelnem, ő pedig Chester lenne a trónörökös. Nálam ő volt a legnagyobb játékos a történetben; még nem igazán tudom őt hova rakni magamban, de remélem a folytatások során egyre tisztábbá válik majd az ő szerepe. Mégis vele kapcsolatban valahogy úgy érzem, hogy még nagyon sok meglepetést tartogat majd a jövőben az olvasók számára.

Összességében az egész könyv nagy hatást gyakorolt rám, más-más téren. Az írónő mesterien bánik a szereplőivel és az általa teremtett világgal. Olvasás közben számomra megelevenedett a történet, a szereplők életre keltek.  Nagy elismerésem ezért, mert szerintem ezt a legnehezebb elérni. Mint ahogy említettem a vallásos téma miatt ódzkodtam, de kellemesen csalódtam egyáltalán nem arra számítottam, ami kaptam; és ez a vetület is meglehetősen körültekintően kidolgozott volt, szerves egységként illeszkedett a történetbe.

Értékelés: 5/4,5 - Nem avattam kedvencemmé a Scart, viszont egy nagyon érdekes olvasmány volt, és nagyon is megérte időt szakítani rá. Nem egy szokványos történet, és pont ezért kapja el már a legelején, az ilyen, kicsit rendhagyó történetekre éhező olvasót.

Marissa Meyer: Scarlet - Piroska és az Ordas Rend katonái

Jaaaj jajj nagy bajban vagyok, ha a Cinder-re azt mondtam, hogy IMÁDTAM, akkor mit fogok most mondani a Scarlet-re... hááááát továbbra is IMÁDTAM, DE NAGYON!!! :D

Hosszas várakozás után végre valahára megjelent magyarul is a Holdbéli krónikák második kötete, és azt kell mondanom, hogy erre megérte várni. Természetesen elsők között kaptam az alkalmon, hogy a kis kezeim közé kaparintsam a folytatást és mindent félredobva bele is fogtam... komolyan mint a narkó után remegő drogos, fájdalmas elvonási tünetek közepette szinte alig hittem, hogy a kezemben tartom, olvashatom, újra elmerülhetek ennek a sci-fi mesének a világában.

Azért halkan megsúgom kicsit féltem, nehogy erre a sorozatra is igaz legyen az, hogy az első kötet után a második már nem olyan nagy attrakció. Nálam ez nem így volt, ha lehet  a Scarlet-et még jobban szerettem, mint a Cindert. Míg az első kötet számomra nagyon kiszámítható volt, mégis ennek ellenére magával ragadott a világa, addig a második kötet fordulatokban gazdag, mozgalmas történet volt, mely azért okozott meglepetéseket és ha lehet még jobban elbűvölt, így az év végére újabb kedvencet avathattam.

A történetről nem is nagyon akarok mesélni, mert spoiler mentesen szinte lehetetlen vállalkozás lenne. Talán annyit azért el lehet mondanom, anélkül hogy lelőném a poént, hogy minden megtalálható volt ebben a kötetben: titkok, hazugságok, önfeláldozás, akció... és még sorolhatnám. Mindez a már korábban megszokott környezetben.

Mindenesetre nekem nagyon tetszett az egész könyvnek a megoldása, ahogyan egybe fonódik "Hamupipőke" és "Piroska" története. Egyszerűen zseniális az írónő, ahogy egybegyúrja a szálakat, és teljesen újat alkot. Megint ott volt az, hogy nagyszerű alapnak szolgált a mese, de már régen nem azt a történetet olvastuk csak önmagában, hanem Scarlettét és Cinderét. Így egy több szálon futó mozgalmas, eseménydús sztori lett az eredmény.

Megmaradnak a már megismert karakterek, de kapunk új szereplőket is, akik csak színesítik a képet. Nekem speciel nagyon szívemhez nőtt Carswell Thorne kapitány, és még Farkas is (minden árulása ellenére).

Na, de akkor szépen sorban. Thorne kapitány volt nálam az, akivel mikor először találkoztam a lapokon nem tudtam eldönteni, hogy mit keres itt, arról nem is beszélve, hogy minden leírás ellenére kapásból egy 50-es pasasnak képzeltem, nem egy 20-as éveit taposó jóképű nőcsábásznak. Ilyen ígéretes kezdet után aztán gyorsan helyre került a fejemben a karakter és már nem voltak ilyen "kis" megtévelyedéseim. Mindenesetre ebben a "helyrekerülésben" nagy szerepe volt annak is, hogy miután Cinderrel találkoznak kettejük szócsatái üdítően hatnak a történetben, és megmosolyogtatják az olvasót. Itt azért én kiemelném azt, hogy Cinder karakter fejlődése mellett sem lehet csak úgy elmenni. Számomra talán ebben a kötetben járja be a legnagyobb ívet, próbálja megismeri magát a múltját; vívódik, mégis elhatározásra jut, pedig a kötet elején nem sok esélyt adtam volna neki, mégis így még közelebb éreztem őt magamhoz.

"A hangszóróból megint ugyanaz a tiszta női hang hallatszott.
- Thorne, nem tudom beindítani az automatikát.Úgyhogy kézi vezérléssel kell felszállnunk.
A férfi kétségbeesetten nézett a vezérlőkre.
- Mióta pofázik vissza nekem ez a hajó?
- Én vagyok az, te idióta!
Thorne közelebb tartotta a fülét a hangszóróhoz.
-Cinder?"

Farkas karakterét miként is lehetne kifejteni, hiszen már a neve is beszédes, ő tipikusan az a karakter, akinél már a felbukkanásánál érzed, hogy valami sántít nála, de azt is tudod, hogy mi ez a bajsejtelem csak később derül ki, és ez nem azért van, mert ez a Piroska és a farkas, és tudod, hogy ő lesz az, aki megeszi a nagymamát... Főleg mivel ebben az "adaptációban" nem lehetsz biztos benne, hogy a sztori végén ő lesz a főgonosz, sőt...

"- Az egészben nem az a legnagyobb hülyeség, hogy megpróbállak megvédeni - nézett ismét a lányra Farkas. - Hanem az, hogy szinte már elhiszem, hogy ez számít valamit is."

Természetesen nem feledkezhetünk el kötet címét adó szereplőről sem, Scarlet-ről - őt is nagyon megszerettem, főleg a megnyilvánulásai, a dolgokhoz való hozzáállása miatt lopta be magát a szívembe. Igazából az ő karaktere olyan mint a piros kapucnis felsője, lobbanékony, tüzes és heves. Ő a "csacsi lányka", aki mégis megbízik a Farkasban, és az "eredeti" történet ezen alapvető vonásból/fordulatból egy izgalmas és magával ragadó sztorit kerekít az írónő.

A végére hagytam az előző kötetből személyes kedvencemmé vált Ikot, akit nagyon csúnyán elintézett Adri és már-már megsirattam szegény kis androidot, de itt most legnagyobb örömömre visszatért, és hozta a régi formáját, mintha mi sem történt volna.

"- Cinder - szólalt meg Iko néhány percnyi hallgatás után, mialatt alaposabban felmérte a helyzetét. - Elképesztően kövér vagyok. - A fémes hangból tisztán kihallatszott a nyafogás.
- Mert egy hajó vagy, Iko."

Na most lehetne engem szépen falhoz állítani, hogy de akkor gyakorlatilag mindenkit megszerettem... ezt azért nem mondanám, Levana, mint negatív karakter továbbra se a kedvencem. Sőt Kai-al sem tudok napirendre térni, valahogy nem értem meg őt, és miután az előző kötetben szörnyen csalódtam benne, a mostaniban olvasni az ő nézőpontját, hát mit is mondjak... elég képmutatónak tűnt, de ez természetesen csak az én személyes véleményem.

Mindent összevetve rajongásom határtalan és meghajolok az írónő fantáziája előtt, mert csodálatosat alkotott és továbbra is fenntartja az érdeklődésem. Azért még annyit csak nem bírok magamban tartani, hogy akármennyire olvasót dühítően is lett megint vége a történetnek (bár azért ez nem kimondottan az a függővég, mint az előző kötet végén), az kimondottan tetszett, hogy ott lebegett abban az egy mondatban az ígéret... annak az ígérete, hogy a folytatásban sem fogok csalódni.

Értékelés: 5/5** - Lehet még ennél is jobb??? - kérdem én. A Piroska és a farkas mesét nagyon szerettem megboldogult gyermekkoromban is, de ez az alternatíva nagyon nagyon tetszett. (Mondhatni hű maradtam önmagamhoz... ;) )

Marissa Meyer: Cinder - Hamupipőke a kiborgok között

IMÁDTAM!!! Minden kétségem ellenére, csak ismételni tudom magam: IMÁDTAM! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy szuszra kiolvastam… nem tudtam elszakadni Cindertől és a történettől.

Kétségeim közt első volt az, hogy nem igazán rajongok (vagyis eddig azt gondoltam, hogy nem rajongok) a sci-fi - szájenszfiksön - könyvekért, és láss csodát a Cinder ezt megcáfolta. Ünnepélyes esküt teszek, hogy többet nem lesznek ilyen elhamarkodott kijelentéseim/gondolataim és nyitott leszek. Emellett abban se voltam biztos, hogy nekem bejön majd ez a mese átgondolás. Ugyebár történetesen itt a Hamupipőke szolgál alapozó sztorinak, és mondanom se kell, hogy kiváló alap a történetnek.

Mielőtt nagyon belecsapnék, azért el kell mondjam, hogy még az se tartott sokáig, hogy felvegyem a fordulatot a könyvvel - kb. két fejezet után már teljesen odavoltam az egészért és még ekkor be se indultak igazán az események.

Na, de lássuk mikor és hol is játszódik a történet:

A futurisztikus jövő tárul a szemünk elé a könyvben, ugyanis a Harmadik korban járunk, a IV. világháború után 126 évvel. A cselekmény Új Pekingben játszódik, ahol egy halálos betegség a letumózis szedi áldozatait, és egy holdlakókkal való háború fenyegető szelei fújnak.

Ebben a környezetben találjuk meg a mi kiborg Hamupipőkénket, Cindert, aki azzal szerzett magának hírnevet, hogy Új Peking legjobb műszerészének tartják. Ez utóbbi tény sodorja az útjába a jóképű herceget, Kait, aki felkeresi Cindert, mivel elromlott a robotja Nainsi, akinek a memóriájában olyan információk lapulnak, amelyek akár egész Új Peking sorsát megpecsételhetik.

„– Mit gondolsz, vírusos? – csücsörített Cinder.

– Lehet, hogy ő is annyira belezúgott Kai hercegbe, hogy tönkrement a processzora.

– Lehetne, hogy egy kicsit ne beszéljünk a hercegről? – hőkölt vissza Cinder.

– Szerintem az nem fog menni. Elvégre az ő androidján dolgozol. Képzeld csak el, hogy ez a robot milyen dolgokat láthatott… – Iko beszéde érezhetően felgyorsult. – Szerinted látta meztelenül is?”

Természetesen nem lenne teljes a történet a gonosz mostoha és lányai nélkül, azonban annyiban módosul a sztori, hogy nem mind a hárman tartják Cindert egy szutykos szolgálónak, mivel az egyik lány - Peony - kimondottan kedves Cinderrel, és szereti őt.

A tündér keresztanya is megjelenik a történetben, de inkább keresztapának mondanám, mivel Dr. Erland személyében találjuk meg őt. Az ő karaktere még számtalan meglepetést tartogat a történet során.

Mindezek mellett egy non plusz ultra, hogy kapunk egy gonosz királynőt is Levana, a holdlakók királynője személyében.
Persze egy igazi Hamupipőke sztorinak elengedhetetlen része a bál, a báli ruha, a bálra való eljutás tökhintóval, ezek természetesen mind megvannak, nyilván ebben a jövőben nem tökhintóval érkezik Cinder a bálra, a járműve mégsem mondható szokványosnak.

Így a nagy tallózó végére azonban egy szereplőről nem feledkezhetünk meg, ő pedig a személyes kedvencem: Iko. Ez az aranyos kis személyiség hibás programozással rendelkező robot egyből belopta magát a szívemben a kedves kis megnyilvánulásaival.

„Iko odagurult hozzá, és a fémfogóival átkarolta magát.

– Kai herceg! Gyorsan nézd meg a ventilátoromat, mert úgy érzem, mindjárt túlhevülök!”

Ezek lennének tehát az "új" Hamupipőke sztori nagy körvonalai, amely teljesen leköti az olvasót. Ezeken az apróságokon kívül egyébként nem is éreztem volna annyira az összefüggést a két történet között. Nagyon izgalmas és lebilincselő, érzelmileg hat az olvasóra, számos fordulattal szolgál az olvasás során. Együtt érzünk a szereplőkkel, kedveljük őket, velük együtt aggódunk, csalódunk... ennyire mélyen hat olvasás közben. Nem egy tündérmesére kell számítanunk, ha ezt a könyvet akarjuk olvasni, azt azért bátran kijelenthetjük. Érdekes, mert volt kiszámíthatósága a sztorinak és mégis nem fájt, hogy ideje korán körvonalazódtak számomra egyes dolgok. Még muszáj kitérnem arra, különösen tetszett a történetben az, hogy az egyes részek az "eredeti" Hamupipőkéből kiragadott részekkel lettek indítva, amelyek nagyon passzoltak.

Így a végére gondolom nem kell kifejtenem, hogy mennyire odavagyok ezért a könyvért. Kalapom emelem az írónő előtt, aki olyat alkotott, amivel az olvasót odaláncolja a kanapéhoz és addig az nem szabadul fel, ameddig nem olvassa végig a "mesét".

Sajnos a legnagyobb szívfájdalmam az, hogy akármennyire próbálom visszaadni, hogy milyen hatással volt rám a könyv, egyszerűen nem tudom, nem vagyok rá képes… Ezért csak azt tudom mondani, hogy el kell olvasni ezt a könyvet, csak igazán így értheti meg bárki is azt, miért tetszett nekem annyira. (Sikító, tomboló, toporzékoló, mélyen bennem szunnyadó énem - mivel felnőtt nőként, így nem viselkedünk - mikor megtudta, hogy ez egy sorozat akaratosan követelte a folytatást, amire sajnos még várnia kell…)

Értékelés: 5/5* - Annyira szerettem! Kell még nekem ilyen mese!