A. O. Esther: Frigg rokkája I.

Fülszöveg:

"Valaki  vár valahol, akivel összetartozol, és akiért a halálon is átkelnél, csak hogy megtaláld.

A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal...

Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.

A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett... Noha a férfi tuja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba...

Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is...

Frigg rokkája azonban könyörtelen... Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?"

Az első könyvem volt az írónőtől és nagyon megfogott. Már annak idején a fülszövege alapján érdekesnek találtam, de így az olvasás után még jobban tetszik/tetszett a történet. Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, mert vitt magával a történet, és a szerkesztési stílusa is segíti az olvasót; a párbeszédek dinamikussá teszik nincsenek több oldalnyi leírások, amelyekbe esetenként már bele-bele unnánk és ezek nélkül sincs hiányérzetem, számomra egy teljes egészet alkot a könyv.

Maga a történet is érdekes, a hőseink a 21. századból csöppenek hirtelen, egy varázslatnak köszönhetően a 10. századba - a sötét középkorba a vikingek közé, ahol meg kell tanulniuk boldogulni. Már alapvetően ettől érdekesnek ígérkezik a történet és egy kiváló alapként szolgál, továbbá fűszerezi még nem kevés misztikum, és egy különleges szerelem is a sztorit.

Itt szeretném megjegyezni, hogy minden elismerésem az írónőnek, mert egy kiválóan felépített világot tárt elénk, a karakterek kidolgozottak, mindannyiukat eltudtam képzelni, mindenkire emlékszem, megismertem őket, elém tárult a személyiségük.

Nem akarok sokat a történetről írni, mert egyszerűen olvasni kell. Számomra azonban megdöbbentő volt, ahogy indít a regény. Egy tragédia, veszteség, amely során a Sommerland-testvéreket ismét egymáshoz sodorja az élet. Már itt érezhető volt, hogy közöttük sokkal több van a testvéri szeretetnél; egyfajta bajtársiasság, mély barátság és bizalom húzódik meg mögötte. Ekkor még csak érezzük, azonban a későbbiek során, ahogy halad a történet kiderül, hogy min alapszik ez.

"-Felnőttem? Húszévesen? Szerinted így néz ki egy normális felnőtt? 

Alex elmosolyodott, és megcirógatta a lány dühös arcát. 

-Hát, igen, szerintem határozottan úgy festesz, mint egy felnőtt nő. Normálisnak, mondjuk, nem mondanálak."

Sonja karakterét nagyon megkedveltem a történet során. Érdekes személyiség tárul elénk, miközben megismerkedünk vele. Érezhető, hogy a "karmikus álmai" hatással vannak az életére, és bizonyos mértékig ebből is ered a visszahúzódása, azonban a testvére és annak zenekara mellett biztonságban érzi magát és a későbbiekben Einarr mellett is; mellettük kivirul és kinyílik a karakter. Mindezek mellett egy nagyon erős, harcos jellem is elénk tárul, aki küzd önmagáért, és azokért akiket szeret. 

Alex karaktere is érdekes. A védelmező nagy testvér, a rockzenész, aki ugyanakkor rendkívül érzékeny is. Éleslátása már-már csodálatra méltó, és ezzel nem egyszer húzza ki a csávából barátait a középkorban.

Még egy karakter nem elhanyagolható Einarr, hiszen ő még a másik kulcsfigura ebben a történetben. A hatalmas viking harcos, akinek megdobban a szíve egy "dalnok" lány iránt, de nem is gondolná, hogy valaha is esélye lehet a szerelmüknek. Einarr a külseje és a viking mivolta ellenére egy érző, érzékeny ember képét mutatja vissza a lapokról, aki a szeretteiért mindre képes. Bár már a történet vége felé ő is rádöbben arra, hogy boszorkány anyja (Brenna) nagyban megnehezíti majd az életét.

"Sonja már nem félt. A zene és ő egyek voltak. Már nem fogta vissza a hangját, sem a dal teret követelő erejét. A Scarborough fairt énekelte, és amikor a szám felénél tartott, megpillantotta az egyetlen szempárt, amit keresett. Einarr csodálattal, féltéssel, büszkeséggel vegyes szerelemmel nézte őt. Sonja arca felragyogott, (...)"

A többi karaktert is bátran kiemelhettem volna még, hiszen mindannyian nagyon jól kidolgozottak; a rock banda tagjai: Leif és James, vagy akár Einarr testvérei: Marcus, Asa, Hakon, de Laetitia-t is említhettem volna.

Nagyon tetszett az egészben az, ahogy az írónő elindította egy felütéssel a történetet és gyakorlatilag úgy épült az, mondhatni tégláról-téglára mintegy ház. Nem tört meg sehol sem a sztori, az olvasás során számomra nem voltak nem oda illő részek. A történet szálak váltakozása sem volt fárasztó - mindig a kellő pillanatban jött a váltás. Külön tetszik, hogy azért a skandináv mitológiára épít, hiszen maga Frigg rokkája onnan ered, és erre fűzi fel a misztikus, boszorkánysággal átszőtt történetet. Ugyanakkor mindennek ellenére nem hiányzik a sztoriból egy cseppnyi humor sem, ezek is nagyon jó helyen vannak a történetben egyáltalán nem érzi az ember tolakodónak, vagy túl erőltetettnek. Mindezek mellett számos szép és tartalmas gondolatot is fel-fel csillant a történet. 

"Mindannyian cipelünk fájó dolgokat, és mindenkinek a magáé tűnik a legnehezebbnek... Az élet már csak ilyen. De nézd a dolgok jó oldalát! Valami csoda folytán ugyanoda sodródtunk, így van kivel megbeszélni a kétségeinket és a félelmeinket."

A másik dolog, amiért nagyon oda voltam: a versek (vagy dalszövegek)... gyönyörűek voltak és rettentő találóak, szinte már-már hallottam ahogy Sonja és Alex énekli őket. Továbbá rendkívüliek a karmikus utalások, amelyek már szinte hátborzongatóak, ahogy bele vannak szőve a történetbe és azt olvasva, csak csodálkozik az ember, hogy micsoda apróságok és mekkora jelentőségük lett a kötet végére.

Egy dolog volt, ami olvasás során egyszer-kétszer feltűnt nekem: Einarr esetenként 10. századi viking harcos létére meglehetősen 21. századi stílusban fogalmazza meg a mondani valóját. Ezzel szemben viszont a gondolkodása, és a megnyilvánulásai számomra teljesen korhűek voltak. Az előbbit az olvasás után betudtam annak, hogy Einarr Frigg rokkáján keresztül képes a 21. századba menni, ezért az ottani emberekkel való találkozás valamiképp nyomot hagyott rajta. (Ezzel ki is mentettem őt szépen :) )

Összességében nagyon tetszett a könyv, és várom a folytatást, hiszen számos nyitott kérdés maradt még, amelyek remélem a jövőben megválaszolást nyernek. Ez különösen megnyerő a történetben, hiszen az írónő véleményem szerint számtalan nyitott kaput hagyott még, amelyek kíváncsivá teszik az olvasót, és érdeklődéssel tekint a folytatások elé. A történet vége meg egyszerűen kínzás... kérem szépen így nem lehet befejezni egy könyvet! Ennek az első résznek a legnagyobb nyitott kérdése a vége, ilyen függővéget... mikor befejeztem ettől lettem rosszul... egyből a folytatást szerettem volna, hiszen nem lehet az, hogy ilyen befejezés után sokat főjek a levemben, hogy mi lesz az általam megszeretett karakterekkel...

Értékelés: 5/5 - Nagyon szerettem a könyvet, minden betűjét, nem volt olyan pillanata, amikor untatott volna, teljesen magába szippantott a világ. (Arról nem is beszélve, hogy gyönyörű kiadású könyv!)

Külön köszönet:

Nagyon szépen köszönöm az írónőnek, A. O. Esthernek! Nagyon megtisztelt azzal, hogy küldött nekem ebből a csodálatos történetből egy példányt, és így egy különleges olvasmányélményt tudhatok a magaménak. Még egyszer köszönöm! :)

Tiffany Reisz: Az úrnő

Végre, végre eljött a pillanat, hogy a kezembe vehettem Az úrnőt és nem is volt kérdés, azonnal neki kellett állnom az olvasásának.

Ez a kötet ott folytatódik, ahol A herceg eseményeit elhagytuk. Norát elrabolták...

Már ez a momentum megadja a regény feszültségét, amelyet még nyomatékosabbá és feszítőbbé tesz maga a szerkesztés - a részek és fejezetek címei a sakkot és a táblán felálló figurákat idézik meg számunkra: A bábuk felálltak, indulhat a játszma!

Nekem nagyon tetszett ez a szerkesztés, kreatívnak találtam azt, hogy a megjelenő sakkfigurák mennyire jellemzik az általuk jelölt karaktereket. Ebből adódhatna akár a történet kiszámíthatósága is, hiszen továbbra is megvannak a már jellemző váltott történetszálak, azonban sose tudjuk mi a következő lépés, ki lép, és ezért az se láthatja előre az olvasó, hogy éppen melyik szereplőt kapjuk kézhez a következő fejezetben. A már megszokott és megszeretett karakterek mellett, akik köré gyakorlatilag épül a regényfolyam belép Grace, Zach felesége, akit már A szirénben feltűnt, mégis most őt magát olvasni teljesen más, mint hogy felbukkan, de igazából nem tudjuk, hogy kicsoda, micsoda és mit gondol. Mellette még Søren unokahúgát, Lailát ismerhetjük meg. Lényeges, hogy mellettük hozzám sokkal közelebb került Søren is; valahogy már nem volt az a jeges skandináv férfi, hanem felbukkantak az érzései (igaz őt magát, a gondolatatait még mindig nem olvashattuk, de a többi szereplővel, különösen Grace-szel folytatott beszélgetései során sokkal jobban megismerjük, mint eddig bármikor). Nora és Kingsley humora, és a lapokról megismerhető személyisége egyszerűen verhetetlen. Tetszett, hogy Nora még akkor sem veszíti el humorérzékét, és szemtelenségét, amikor a saját élete forog kockán.

"- (...) Nem sűrűn vagyok nők társaságában. Sokkal jobban szeretem a férfiakét.
- Nekem sincs sok barátnőm. Kevesebb dráma, több farok. Megértem magát."

A regény nagy része Nora rabsága és a többieknek a kiszabadítására tett erőfeszítéseit ölelik fel. Mindeközben felelevenítődnek az olvasó előtt régi történetek Søren, Nora és Kingsley múltjából, melyeket Nora "mesél el" Marie-Laurenak, a fogvatartójának. Az az igazság, hogy mi olvasók nem igazán érezzük ezeket elmesélésnek, hanem inkább közbeékeléseknek, melyek fellebbentik a fátylat a múltról, így annak bizonyos részeit ismerjük meg, viszont vannak történetek, amelyek számunkra már nem ismeretlenek. Mégis volt egy-két gyöngyszem ebben a visszaemlékezés áradatban, amelyekért megérte őket olvasni.

Ezzel párhuzamosan a kiszabadítók táborát is jobban megismerjük, érezzük mennyire aggódnak Noráért, és bármire képesek azért, hogy újra közöttük lehessen. Ekkor már szinte érzi az olvasó a tehetetlenség, és a tenni akarást kettősét.

"- És aztán? - kérdezte Wes.

- Kihozom - mondta Kingsley. 

- Maga hozza ki? - Wes odafordult Kingsley-hez. - Maga és milyen hadsereg? 

- Nincs szükségem hadseregre. 

- Mi az? Maga a francia James Bond, vagy mi? 

- Dehogy. James Bond vanília. 

- Máris jobban érzem magam - mondta Wes és ujjaival végigszántott a haján. - 

Perverz James Bond megmenti Norát."

Végül megszületik a döntés, ami akár hőseink sorsát is megpecsételhetné. Mégis vannak olyan momentumok, amelyeken keresztül érezhető, hogy van érzelmi mélysége a könyvnek, a szereplők közötti kapcsolatnak.

Nagy vonalakban erre épül fel a sztori, de azért a kellő időben mindig csavarint egyet az írónő a történeten. Egy-egy szereplőt jókor, jó helyen, és jó időben dob be szituációkba. Mesterien keveri a szálakat, és magát a sorozatot jellemző humor is megvan a történetben. Természetesen elmaradhatatlan erotikus részletek fűszerezik továbbra is kellő mennyiségben a sztorit.
Mindezek mellett azért, nem lehet elmenni amellett, hogy a befejezés tipikus "happy end". Mindenki megtalálja a párját, számítását, mindenki boldog a már általunk megszeretett szereplők közül. Ezzel a boldog befejezéssel végső soron a regényfolyam egy része is leszárul. Hiszen Az úrnő az Erdendő bűnösök sorozat Vörös évek folyamának befejező kötete, amelyben Nora Sutherlint, erotikus regényírót és dominát ismerhettük meg, az ő életét, és azt őt körülvevő embereket.

Összességében nagyon tetszett a történet. Egyszerűen lebilincselő volt olvasni. Igaz néha egy-két visszaemlékezés nem nagyon kötött le, és a Wesley és Laila között kialakuló kapcsolat se lepett meg túlzottan, sőt meglehetősen kiszámítható volt, hogy a végén erre viszi ki az írónő ezt a szálat.
Várom a folytatást, amely már a Fehér évek első kötete A szent lesz.

Értékelés: 5/5** - Nagyon szerettem, azt kaptam amit már eddig is megszokhattam az írónőtől. Még mindig meg tud lepni egy-egy húzásával.

Marissa Meyer: Scarlet - Piroska és az Ordas Rend katonái

Jaaaj jajj nagy bajban vagyok, ha a Cinder-re azt mondtam, hogy IMÁDTAM, akkor mit fogok most mondani a Scarlet-re... hááááát továbbra is IMÁDTAM, DE NAGYON!!! :D

Hosszas várakozás után végre valahára megjelent magyarul is a Holdbéli krónikák második kötete, és azt kell mondanom, hogy erre megérte várni. Természetesen elsők között kaptam az alkalmon, hogy a kis kezeim közé kaparintsam a folytatást és mindent félredobva bele is fogtam... komolyan mint a narkó után remegő drogos, fájdalmas elvonási tünetek közepette szinte alig hittem, hogy a kezemben tartom, olvashatom, újra elmerülhetek ennek a sci-fi mesének a világában.

Azért halkan megsúgom kicsit féltem, nehogy erre a sorozatra is igaz legyen az, hogy az első kötet után a második már nem olyan nagy attrakció. Nálam ez nem így volt, ha lehet  a Scarlet-et még jobban szerettem, mint a Cindert. Míg az első kötet számomra nagyon kiszámítható volt, mégis ennek ellenére magával ragadott a világa, addig a második kötet fordulatokban gazdag, mozgalmas történet volt, mely azért okozott meglepetéseket és ha lehet még jobban elbűvölt, így az év végére újabb kedvencet avathattam.

A történetről nem is nagyon akarok mesélni, mert spoiler mentesen szinte lehetetlen vállalkozás lenne. Talán annyit azért el lehet mondanom, anélkül hogy lelőném a poént, hogy minden megtalálható volt ebben a kötetben: titkok, hazugságok, önfeláldozás, akció... és még sorolhatnám. Mindez a már korábban megszokott környezetben.

Mindenesetre nekem nagyon tetszett az egész könyvnek a megoldása, ahogyan egybe fonódik "Hamupipőke" és "Piroska" története. Egyszerűen zseniális az írónő, ahogy egybegyúrja a szálakat, és teljesen újat alkot. Megint ott volt az, hogy nagyszerű alapnak szolgált a mese, de már régen nem azt a történetet olvastuk csak önmagában, hanem Scarlettét és Cinderét. Így egy több szálon futó mozgalmas, eseménydús sztori lett az eredmény.

Megmaradnak a már megismert karakterek, de kapunk új szereplőket is, akik csak színesítik a képet. Nekem speciel nagyon szívemhez nőtt Carswell Thorne kapitány, és még Farkas is (minden árulása ellenére).

Na, de akkor szépen sorban. Thorne kapitány volt nálam az, akivel mikor először találkoztam a lapokon nem tudtam eldönteni, hogy mit keres itt, arról nem is beszélve, hogy minden leírás ellenére kapásból egy 50-es pasasnak képzeltem, nem egy 20-as éveit taposó jóképű nőcsábásznak. Ilyen ígéretes kezdet után aztán gyorsan helyre került a fejemben a karakter és már nem voltak ilyen "kis" megtévelyedéseim. Mindenesetre ebben a "helyrekerülésben" nagy szerepe volt annak is, hogy miután Cinderrel találkoznak kettejük szócsatái üdítően hatnak a történetben, és megmosolyogtatják az olvasót. Itt azért én kiemelném azt, hogy Cinder karakter fejlődése mellett sem lehet csak úgy elmenni. Számomra talán ebben a kötetben járja be a legnagyobb ívet, próbálja megismeri magát a múltját; vívódik, mégis elhatározásra jut, pedig a kötet elején nem sok esélyt adtam volna neki, mégis így még közelebb éreztem őt magamhoz.

"A hangszóróból megint ugyanaz a tiszta női hang hallatszott.
- Thorne, nem tudom beindítani az automatikát.Úgyhogy kézi vezérléssel kell felszállnunk.
A férfi kétségbeesetten nézett a vezérlőkre.
- Mióta pofázik vissza nekem ez a hajó?
- Én vagyok az, te idióta!
Thorne közelebb tartotta a fülét a hangszóróhoz.
-Cinder?"

Farkas karakterét miként is lehetne kifejteni, hiszen már a neve is beszédes, ő tipikusan az a karakter, akinél már a felbukkanásánál érzed, hogy valami sántít nála, de azt is tudod, hogy mi ez a bajsejtelem csak később derül ki, és ez nem azért van, mert ez a Piroska és a farkas, és tudod, hogy ő lesz az, aki megeszi a nagymamát... Főleg mivel ebben az "adaptációban" nem lehetsz biztos benne, hogy a sztori végén ő lesz a főgonosz, sőt...

"- Az egészben nem az a legnagyobb hülyeség, hogy megpróbállak megvédeni - nézett ismét a lányra Farkas. - Hanem az, hogy szinte már elhiszem, hogy ez számít valamit is."

Természetesen nem feledkezhetünk el kötet címét adó szereplőről sem, Scarlet-ről - őt is nagyon megszerettem, főleg a megnyilvánulásai, a dolgokhoz való hozzáállása miatt lopta be magát a szívembe. Igazából az ő karaktere olyan mint a piros kapucnis felsője, lobbanékony, tüzes és heves. Ő a "csacsi lányka", aki mégis megbízik a Farkasban, és az "eredeti" történet ezen alapvető vonásból/fordulatból egy izgalmas és magával ragadó sztorit kerekít az írónő.

A végére hagytam az előző kötetből személyes kedvencemmé vált Ikot, akit nagyon csúnyán elintézett Adri és már-már megsirattam szegény kis androidot, de itt most legnagyobb örömömre visszatért, és hozta a régi formáját, mintha mi sem történt volna.

"- Cinder - szólalt meg Iko néhány percnyi hallgatás után, mialatt alaposabban felmérte a helyzetét. - Elképesztően kövér vagyok. - A fémes hangból tisztán kihallatszott a nyafogás.
- Mert egy hajó vagy, Iko."

Na most lehetne engem szépen falhoz állítani, hogy de akkor gyakorlatilag mindenkit megszerettem... ezt azért nem mondanám, Levana, mint negatív karakter továbbra se a kedvencem. Sőt Kai-al sem tudok napirendre térni, valahogy nem értem meg őt, és miután az előző kötetben szörnyen csalódtam benne, a mostaniban olvasni az ő nézőpontját, hát mit is mondjak... elég képmutatónak tűnt, de ez természetesen csak az én személyes véleményem.

Mindent összevetve rajongásom határtalan és meghajolok az írónő fantáziája előtt, mert csodálatosat alkotott és továbbra is fenntartja az érdeklődésem. Azért még annyit csak nem bírok magamban tartani, hogy akármennyire olvasót dühítően is lett megint vége a történetnek (bár azért ez nem kimondottan az a függővég, mint az előző kötet végén), az kimondottan tetszett, hogy ott lebegett abban az egy mondatban az ígéret... annak az ígérete, hogy a folytatásban sem fogok csalódni.

Értékelés: 5/5** - Lehet még ennél is jobb??? - kérdem én. A Piroska és a farkas mesét nagyon szerettem megboldogult gyermekkoromban is, de ez az alternatíva nagyon nagyon tetszett. (Mondhatni hű maradtam önmagamhoz... ;) )

Veronica Roth: A hűséges

Te, szent ég!!! (és nem pozitív értelemben) Itt a trilógia vége, és így a harmadik kötet után már nem is bánom. Az első kötetért oda voltam, a másodikkal már néhol szenvedtem, de ez a harmadik... háááát... én még könyvvel ennyire nem harcoltam meg. Komolyan, elkezdtem olvasni és már akkor éreztem, hogy nekem olyan döcögősen megy ez most. A váltott szemszög se jött be... néha már nem tudtam, hogy "kinek a fejében járok" és vissza kellett lapoznom a fejezet elejére (ahol olyan gyengébb képességűek kedvéért, mint én... fel lett írva, hogy ki mesél most). Rettentő hosszú időt vett igénybe, mire kiolvastam ezt a könyvet - nem a hossza miatt, hanem mert annyira könnyű volt minden egyes alkalommal becsukni letenni; amikor ránéztem felvetődött a gondolat: "Akarom én most ezt?" a válasz legtöbbször NEM! volt, és más könyvbe vágtam bele.

A történettel kapcsolatban sokszor az olvasás során az volt az érzésem, hogy cseberből vederbe folyik a sztori - csoportok vs. csoportnélküliek, géntiszták vs. génkárosodottak -, mindig csak konfliktusok, amelyek valamilyen megkülönböztetés alapján alakulnak ki, de még az se oldódott meg, amiből kiléptünk, de már belépünk egy másik problémába. Olyan benyomást keltett bennem ez az egész, mintha az írónő valami nagy durranással akart volna előrukkolni, hogy "huuuh én most nagyon meg fogom lepni az olvasóim és nagy megdöbbenést váltok ki", de nálam ez nem szólt nagyot, sőt harmat gyengére sikeredett.
Semmi nagy fordulatot nem tudnék feleleveníteni, valahogy úgy belefásultam ennek az egésznek az olvasásába. Még az se nagyon dobott rajtam, hogy Négyes fejébe beleláthattam, sőt néha már-már inkább csalódás volt őt olvasni. Tris az előző kötetnél kivívta nálam az istenek haragját, de mégis valahogy most nem téptem tőle annyira a hajam, mint azelőtt.  

Számomra vontatott volt az egész, és mindig az a hátsó gondolat tolakodott előre, hogy az írónő sok mindent akart belezsuppolni ebbe a könyvbe. Na igen, meg mindezek mellett mintha ilyen ad hoc jelleggel lett volna írva... mindig hozzáírtak volna egy kicsit és nem volt konkrét ötlet, elképzelés, hogy mi lesz a végkifejlet, hanem majd ahogy esik úgy puffan. A legszörnyűbb az egészben, hogy még a vége se lepett meg... annyira várható volt, hogy valami hasonló fog történni.

"- Igen, néha tényleg alaposan próbára tesz bennünket az élet - mondja. - De tudod, mi tartja bennem a lelket? (...) - Azok a pillanatok, amikor nem érzem megpróbáltatásnak... - mondja. - Az a titok ebben az egészben, hogy ezeket észre kell venni, amikor eljönnek."

Annyi pozitívum azért volt ebben a kötetben, hogy számos szép gondolatot vonultatott fel, amelyek a történettől függetlenül megállják a helyüket, és ezeket mindenképpen értékeli a szemfüles olvasó.

Összességében nézve az egész trilógiára azt tudom mondani, hogy itt megvalósul az, amit folyamatosan romló tendenciának hívnak... könyvről könyvre rosszabb lett. Nálam az első kötet - A beavatott - volt a nagy dobás, nagy kedvenc, az utolsó kötet, pedig a nagy bukás. Szörnyű kimondani, de ha nem trilógia lenne, hanem még tovább húznánk, akkor a többi kötetet már nem olvasnám el, mert nekem itt és most lett ebből elég. (Tudom lesz még egy kisebb történeteket felvonultató kötet Négyes szemszögéből - hmm erre csak annyit tudok mondani, hogy talán itt még adok egy esélyt a szépfiúnak...)

Értékelés: 5/3 - Erősen közepes, és csak azért adok ennyit, mert már nincs belőle több rész.

John Green: Csillagainkban a hiba

Először is... Tudom, hogy nem túl szerencsés így kezdeni egy bejegyzést, de ezt a könyvet nem is nagyon akartam elolvasni, végül mégis belefogtam.

Miért nem akartam olvasni? A témája miatt. Őszintén szólva én féltem attól, hogy daganatos betegekről olvassak regényt, ennek oka nagyon egyszerű én már megéltem azt, hogy hozzám közelálló személy rákos betegségben szenvedett. Szó, ami szó... az elolvasás után, hát kavarogtak bennem az érzések tisztességesen, emésztgettem a sztorit és talán még mindig emésztgetem.

Mindenekelőtt, aki ebbe a könyvbe belefog, ne számítson a "happy endre" a végén, hogy mindenki meggyógyul és boldogan élnek míg meg nem halnak, mert azt ki kell ábrándítsam... nem ez lesz a vég.

A könyv témája maga is nagyon kemény rákbeteg fiatalokról szól. Nagyon tetszett a könyv elején az, hogy ők hogyan is állnak hozzá a betegségükhöz, sokszor megmosolyogtam már a szóhasználatot is, amivel élnek. Pedig már a kezdetekben is volt kemény pillanat és mégis már-már azt éreztem, hogy ők egymást segítik át a gondokon.

"– Adj időt magadnak a gyógyulásra. És tizennégy hónap nem olyan nagy idő a dolgok rendjében. Még csak az elején tartasz, öcsi. Majd meglátod. – Kivonult.

– Elment? Bólintottam, aztán észbe kaptam, hogy nem láthatja. – Ja – feleltem.

– Meglátom? Tényleg? Ezt komolyan mondta?

– A Jó Ápolónő Tulajdonságai. Start! – mondtam.

– 1. Nem szellemeskedik a nyomorékságoddal – folytatta Isaac."

Ezután jött a "Love Story" szál... nem vártam és mégis volt, aranyosnak találtam (ez volt a legjobb szó nálam az egészre). Nem igazán ez kötött le az az igazság. Nekem egy idő után már olyan szükségszerűnek tűnt, hogy ennek fel kellett bukkanni a könyvben és igen utána egy darabig átveszi a főszerepet... itt már azonban sejtettem, hogy hasonló befejezés vár ránk, mint az "eredeti" történetben (na jó ez utóbbi sejtésem annyira nem talált be, mert itt fordított az író egyet, de gondolhattam volna...). Egészen eddig, úgy a könyv feléig kb. azt mondtam rá, hogy "varázslatos", mert az volt... az üzenet, a hozzáállás, amit közvetített. Viszont a végén ezt a szót már nem használtam volna... sőt egyáltalán eszembe se jutott. Megdöbbentő volt a lapokon szembesülni teljes valójában magával a betegséggel, a küzdelemmel, a gyásszal, a veszteséggel.

"- Szép kis háború - mondta megvetően. - Mivel háborúskodom? A rákommal. És mi a rákom? Én vagyok. A daganatok belőlem vannak. Éppen olyan fixen belőlem, ahogy az agyam és a szívem. Ez polgárháború, Hazel Grace, és előre tudni lehet, ki győz."

Egy dolog volt, ami törést jelentett számomra a könyvben. A holland íróval való találkozás, az ő viselkedése, és Hazel viselkedése. Már maga az egész szituáció, ami a találkozáshoz vezetett számomra érthetetlen és értelmetlen volt.

Végül azért el kell mondjam tetszett a könyv, de nem könnyeztem meg. Voltak pillanatai, amelyek nagyon meghatottak, de nem csikartak belőlem ki könnycseppet. Ez nem feltétlen a könyv hibája, de nem is az enyém... ennek egyszerűen így kellett lennie.

Mindent együttvéve magával ragadott a könyv a maga őszinteségével és realitásával. Néha kell ilyen típusú könyveket olvasnia az embernek, mert ezek visszarántják az életbe és tudatosul benne az, hogy az élet bizony nem egy "kívánságteljesítő gyár" és nem mindig csodás, fényes, hanem sokszor sötét, kegyetlen.

Értékelés: 5/5 - Megdöbbentő az őszinteség, amit áraszt, mégis megmutatja, hogy még egy ilyen világban is vannak "apró" örömök, leszámítva a sok keserűséget. Ez a könyv egyszerre szórakoztat és meghat.

Megjegyzés: 2014. június elején kerül a mozikba a regényből készült film.

Kiera Cass: The Elite - Az Elit

Nagyon furcsa, de egy árnyalatnyival jobban tetszett ez a rész, mint az első. Míg A Párválasztóból csak a hercegnős csilli-villi álomvilág maradt meg leginkább bennem, addig ez a rész már egy kicsit más volt számomra. Továbbra is csilli-villi, de már nem azon az elképzelhetetlenül naiv, sablonos és klisés módon. Még mindig egy könnyed történet, ami olvastatja magát. Vitathatatlan, ha valaki belekezd és éppen olyan hangulatban olvassa a sztorit egyszerűen letehetetlen.

Ez a rész már magáról az Elitről szól, a Párválasztónak arról a részéről, amikor már csak 6 lány van versenyben, azok, akik a legesélyesebbek arra, hogy hercegnévé váljanak.

Mégis ebben a kötetben már hangsúlyosabb Illéa helyzete, már a lázadókról sem csak beszélnek és néha fel-fel bukkanak, hanem meg-megkavarják az állóvizet. Megjegyezném, hogy ezeket a zavargásokat kiválóan időzíti az írónő, mert utánuk mindig bekövetkezik valamilyen fordulat - általában America ráébred vagy rájön valamire saját magát, illetve Maxont illetően.

A szerelmi háromszög továbbra is fennmarad. America sokszor már olyan, mint egy napraforgó, mindig arra fordul, amerről éppen a nap süt, vagyis mindig a két férfi közt vergődik, és mindig az adott pillanatban kéznél levő a nyerő.

"A mondatnak ezernyi befejezése tükröződött Aspen szemében, s mindegyiknek hozzám volt köze. Az láttam benne, hogy még mindig vár rám. Hogy jobban ismer bárki másnál. Hogy egyformák vagyunk. Hogy a két palotában töltött hónap nem teszi semmissé a megelőző két évet. Hogy nem számít, mi történik, Aspen mindig ott lesz nekem."

Az biztos, hogy azért nem könnyű a helyzete, hiszen a két férfival gyakorlatilag két lehetséges élet között is kell választania. Valljuk be ez egyikünknek se menne könnyen, még akkor se ha elvonatkoztatunk a hercegnős körítéstől és lecsupaszítjuk a tényeket. Azonban meg kell jegyeznem, hogy a kötet végére mintha dűlőre jutna és elhatározná magát egy út mellett.

"Pár órája még azt hittem, hogy örökre elvesztettem Maxont. Most, hogy már tudtam, mit is jelent számomra, készen álltam arra, hogy megküzdjek érte."

A karakterek is változatlanok, azonban rá kell jönnünk az olvasás közben, hogy semmi sem olyan, amilyennek kívülről látszik, senki és semmi sem tökéletes. Ezzel nekem már-már kilépett a mesék világából és fel-fel villant egy kis való élet.

Ezt a részt leginkább számomra a nagy hullámhegyek és hullámvölgyek jellemezték. Ezt értem Americára, Maxonra az egész sztorira. Voltak benne váratlan fordulatok, amelyek megleptek és nem számítottam rájuk, és ezeknél mindig éreztem, az a céljuk, hogy fordítsanak egyet a cselekményen; nem voltak erőltetettek, de célzatosak voltak.

Mindenesetre azt le kell szögeznem, hogy még így a második kötet elolvasása után se tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a legelején elinduló 35 lányból ki lesz az az egy, az igazi, akit majd a herceg választ élete párjául. Persze tudom én, hogy mindenki azt várja Amercia lesz a befutó, de nem is tudom... itt még meglephet minket az írónő. Ha mégis ő lesz a befutó, úgy gondolom, hogy nem lesz zökkenőmentes az útja a hercegig és a koronáig. Már csak ezen kérdőjelek miatt is várom a befejező kötetet.

Értékelés: 5/4,5 - Számomra sokkal lendületesebb volt, mint A Párválasztó és jobban meg is fogott.

Kiera Cass: The Selection - A Párválasztó

Pont a legjobbkor olvastam... szerettem ezt a könyvet, történetet, mert valahogy pont azt adta számomra, amire most szükségem volt; egy könnyed, csajos olvasmány volt.  Egyből beszippantott és magával ragadott a disztópikus környezet és a feleség kereső valóságshow-szerű történet.

"Már maga a gondolat, hogy valakit beneveznek egy versenyre, ahol az ország apraja-nagyja végignézheti, hogyan választja ki ez a nagyképű kis tejfeles szájú suhanc a legszebb és legfelszínesebb lányt a tömegből, hogy aztán a tévé képernyőjén feltűnhessen mellette egy hallgatag, csinos arcocska... hát, ettől sikoltozni támadt kedvem. Létezik ennél megalázóbb helyzet?"

Nem egy olyan tipikus disztópiával állunk szemben, mint a Battle Royale, Éhezők Viadala, vagy akár A beavatott. Én nem is ezt a vonalat éreztem a leginkább hangsúlyosnak. A történet szempontjából természetesen jelentősége volt, de számomra a kasztok leginkább a társadalmi különbségek fokmérőiként szolgáltak, és maga a Párválasztó eseménye meg egyfajta kiugrási lehetőségként villan fel a történet elején.

Itt a történet középpontjában maga a Párválasztó áll (hihetetlen módon) és a herceg kegyeiért folyik a harc. Nekem kimondottan tetszett a történet mindannak ellenére, hogy sokan állítják tele van klisékkel és sablonos a sztori, mégis van valami bája... olyan tündérmesét idéző az egész, és szó se róla, néha az embernek szüksége van ilyen hercegnős, csillógó-villogó, gyönyörű ruhákról és a jóképű kedves hercegért való küzdelemről szóló történetre.

Valahogy a szerelmi háromszög is úgy adta magát... nem lepett meg, sőt várható volt, hogy legyen valami akadály... még se lehet minden egyszerű.

"Hajlandó lennék-e olyan életet élni, amire sosem vágytam? Hajlandó lennék-e végignézni, ahogy udvariasan randevúzik mindenki mással is, hogy biztosan ne kövessen el hibát? Hajlandó lennék-e vállalni ugyanazt a felelősséget, amit neki hercegként muszáj? Hajlandó lennék-e szeretni?"

A karakterek se mondanám, hogy olyan nagyon kidolgozottak. America őrlödik, van a nagy szerelem és a herceg - hihetetlen módon a két személy nem egy és ugyanaz - azonban végül már ő maga se tudja igazán kivel hányadán áll, még saját magával sincs tisztában sokszor. Mégis belecsöppen egy sajátjától teljesen idegen világba és sokakkal ellentétben nem hazutolja meg önmagát, hozza azt, ami a személyiségből fakad és nem feltételenül érdeklik a következmények.

Aspen, America nagy szerelme, ami már a történet elején kiderül. Ő se egy mélyen kidolgozott karakter, akár azt is mondhatnánk ő testesítette meg a történetben a való világot, magát a realitást.

Végül pedig a herceg, akiről van egy kialakult kép és van a valóság... természetesen e kettő se fedi egymást. Számomra ő volt maga az illúzió; megtestesíti azt a férfit a történetben, akiről hmmmm... valljuk be minden nő titkon álmodik.

Ilyen karakterekkel egy versengés középébe csöppenünk egy disztópikus környezetben, ami a jövőt képviseli, mégis számomra néha olyan érzetet keltett, mintha a múltba mentünk volna vissza. Ez mind megnyilvánult a szabályokban, a szokásokban, a kasztok rendeltetésében, feladataiban, helyzetükben.

Összességében egy kedves történet, amelyen nem kell sokat gondolkodni. Igazi; lányoknak való olvasmány, ami - azt is mondhatnám, hogy a Disney hercegnők világába repít vissza minket. Ugyanis mutasson nekem bárki olyan lányt, fiatal nőt, aki annak idején kisgyermekkorában titkon nem álmodott arról, hogy hercegnő legyen? Ez a történet számomra ezt a régi álmot idézte.

Értékelés: 5/4 - Jó kis könyv. Magával ragadó, álom- és mesevilágot idéző történet felnőttesebb változata, amiben még megeshet, hogy a szegény leányból hercegnő lesz.

Veronica Roth: A lázadó

Nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az első kötet után nagyon vártam, hogy olvashassam, de most nem is tudom, hogy fejezhetném ki magam… Messze elmaradt számomra A beavatottól (így tudom a legdiplomatikusabban megfogalmazni). Esetenként nagyon szenvedősre sikeredett az olvasás.

Megpróbálom felvenni a fonalat, hogy aztán kilyukadhassak valahova - még magam se tudom hova.

Igazából ennek a könyvnek a története ott folytatódik, ahol az előzőt abbahagytuk, gyakorlatilag semennyi idő sem telik el a két kötet között - időfolytonosságban vagyunk. A karakterek sora egy kicsit bővül, vannak köztük olyanok, akik az előző részben kevésbé jutottak szerephez, azonban most jobban a színre lépnek és belépnek a sorba. Továbbá megismerkedünk a könyvben behatóbban a Barátságosak és az Őszinték csoportjával is. Természetesen a cselekmény központjában a kirobbant háború áll, valamint az Elfajzottak üldözése.

Mégis, ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, akkor az a KÜZDELEM lenne. Mivel ez most maga volt a küzdelem (minden téren)… Volt itt minden. Tris belső küzdelmei, akkor bizonyos mértékig a Négyessel/Tobiasszal való küzdelme is terítékre kerül - igen komoly bizalmi gondokkal küzdenek; a csoportok közötti küzdelemről se feledkezhetünk el… és hiába próbálom folyamatosan ez a "küzdelem" szó kúszik előre. Igazából nekem ebből volt egy kicsit sok - én is küzdöttem néha a könyvvel. Valahol elmaradt a kötet cím (vagyis nem marad el, mert megtudjuk a cselekményből, hogy mégis honnan jön… de nekem ez még se az igazi). Tris is idegesített egy kicsit, nekem már néha kissé sok volt a hiszti és a belső vívódás… arról nem is beszélve, hogy esetenként őrületbe hajlóan viselkedik.

„-Nem értem, hogyan tud Uriah flörtölni, miközben ez történik a világban.

-Talán csoszognia kellene, és egyfolytában komor képet vágnia? – kérdezem. (…) -Talán lenne mit tanulnod tőle.

-Te beszélsz? – kérdi. – Te mindig az orrodat lógatod. Beatrice Prior, a tragédia királynője – így kellene neveznünk téged.”

Nagyon valószínű ennek köszönhető az, hogy néha megfeneklettnek éreztem a sztorit. Mindemellett kiemelném, hogy egyre jobban megismerjük Négyes múltját - úgy is fogalmazhatnék, hogy sorra hullnak ki a csontvázak a szekrényből.

A legérdekesebb, annak ellenére éreztem egy helyben topogósnak a történetet, hogy sokkal akciódúsabb volt, mint az előző rész, viszont számomra a történetvezetése se volt annyira egyenes ívű.  Mindezek mellett mégis nagyon nagy pozitívum, hogy kevésbé volt kiszámítható a történet, és okozott meglepetéseket sorra. A lezárásul szolgáló függő vég meg számos kérdést vet fel a következő kötetre nézve.

Mindent alapul véve, még mindig nem tudom eldönteni, hogy mégis hányadán állok ezzel a könyvvel. Abban azonban biztos vagyok: mindenképpen elolvasom az utolsó kötetet is. Ennek a magyarázata pedig az, hogy az írónő annyira nyitottá tette az egész sztorit, hogy az olvasóknak fogalma sincs arról, mégis mire számíthat a következő kötetben. Így a gondolataim végére érve azonban megfogalmazódik bennem, számomra az okozta ennél a kötetnél a legnagyobb problémát, nem éreztem azt, hogy halad valahova a történet - teljes homály és kilátástalanság. Ez egy kicsit zavaró volt, sőt még a záró mondat sem oldotta meg ezt a gondomat és így nekem kicsit lóg a levegőbe az egész.

Értékelés: 5/4-Messze elmaradt az első résztől, nem ragadott annyira magával. Úgy érzem ezzel a könyvvel mi most nem találtuk meg a közös hangot.

Veronica Roth: A beavatott

Nagyon nehézkesen fogtam neki ennek a könyvnek, mert már úgy gondoltam nekem hosszú időre elég volt a disztópiákból (konkrétan kezdett csömöröm lenni) az Éhezők Viadala trilógia és a Battle Royale után, töredelmesen bevallom nyüglődve kezdtem neki, de jól tettem, hogy belevágtam. Nem szégyen, színt vallok: Igazából csak azért olvastam el (vagyis fogtam neki), mert márciusban kijön belőle a filmadaptáció és megígértem barátnőmnek, hogy megnézem vele, ez volt az egyik ok. A másik ok ennek a következménye: nem akartam úgy járni, mint az Éhezők Viadalával - úgy mentem el a moziba megnézni a filmet, hogy nem olvastam a könyvet és ezért volt egy-két dolog, ami nem volt tiszta. Ilyen indulással és gondolatokkal belevágva a könyvbe még én magam se gondoltam volna, mikor kinyitottam, hogy mennyire fog tetszeni nekem ez A beavatott.

Lássuk miről is szól ez az újabb disztópia, mely műfaj korunkban oly közkedveltté vált:

Ebben a történetben az írónő az antiutópisztikus Chicagóba repít minket, ahol a társadalom 5 csoportra oszlik: az Önfeláldozókra, a Bátrakra, a Műveltekre, az Őszintékre és a Barátságosakra. Ebben a városban él a 16 éves Beatrice (Tris) Prior, aki élete nagy választása előtt áll, ugyanis ebben a világban a vele egykorúaknak csoportot kell választani, amelyikben a jövőben élni kívánnak. Nagyon fontos ez a választás, hiszen Beatricenek döntenie kell, hogy a családja körében marad, akik az Önfeláldozók csoportját erősítik, vagy csoportot vált és új csoportjának szenteli életét, valamint annak értékei szerint él tovább a jövőben. Ebben a döntésében segítségére van egy teszt, amelynek eredménye elvileg iránymutatást nyújt, hogy melyik csoport a legjellemzőbb az adott személyre. Innen indulnak igazán Beatrice megpróbáltatásai, hiszen az ő számára a legnehezebb a döntés. Végül viselnie kell döntésének következményét és helyt kell állnia, meg kell felelnie az új csoportjának, valamint vele szemben támasztott követelményeinek, melynek következtében legvégül a csoport teljes értékű tagjává válik. Ebben a környezetben vesszük fel a fonalat, amely helyzetet még megfűszerezi az egyes csoportok között kialakuló ellentétek, feszültségek.

„Évtizedekkel ezelőtt az őseink rájöttek, hogy nem a politikai ideológia, nem a vallási meggyőződés és nem is a nacionalizmus okolható a világban dúló háborúkért. Megállapították, hogy az ok az emberek személyiségében rejlik – az emberiségnek a rosszra való hajlamában, annak bármilyen megjelenési formájáról legyen is szó.”

Szó se róla nehezen rázódtam bele a csoportok világába, de miután megszoktam ezt a gondolati síkot már egyáltalán nem voltak problémáim. A könyv elején még kissé zavaros volt az egész, de a választási rituálé után már kezdtem magaménak tudni a történetet. Miután Beatrice Trissé válik kezdődnek az igazi kalandok, és az olvasó vele együtt éli át a nehézségeket, amelyek az útját állják. Számomra kicsit kiszámítható volt a történet, nagyon sok dolog még azelőtt körvonalazódott a kis gondolataimban, mielőtt a könyvben eljutottunk volna oda, hogy Trisnek ténylegesen összeáll a kép. Továbbá érdekes, de számomra a szerelmi szál is elég hamar nyilvánvalóvá vált (azt is mondhatnám, hogy ideje korán), viszont itt nagy piros pont az írónőnek, mert egyáltalán nem erőltette túl ezt, hanem csak annyit kaptunk belőle, ami igazán szükséges volt. Nem vitte el a történetet más irányba, harmonikusan illeszkedett a sztoriba. (Itt muszáj megjegyeznem, mert nem bírom magamban tartani :D én már a kezdetektől oda voltam Négyesért.)

„– Azt hiszem szerelmes vagyok beléd – folytatja halvány mosollyal. – De azért várok még, amíg megbizonyosodom róla, és csak akkor fogom elárulni neked.
– Ez nagyon bölcs dolog tőled – felelem, és én is mosolygok. – Keressünk egy papírt, hogy felírhasd magadnak emlékeztetőnek!”

Végül minden kiszámíthatósága ellenére a végére még tartogatott azért számomra meglepetéseket a történet.

Összegzésként el kell mondanom, hogy minden kiszámíthatósága és előzetes sejtéseim ellenére imádtam ezt a történetet. Nagyszerű kis könyv ez, van dinamikája és íve a sztorinak - sajnálom, hogy nem előbb kezdtem neki. Azt pedig, hogy mennyire tetszett mi sem bizonyítja jobban, mint hogy éjszakába nyúlóan olvastam, mert nem tudtam tőle elszakadni és szó se róla gyorsan bedaráltam (most már jöhet a film! és a folytatások).

Értékelés: 5/5 - Nagyon szerettem, számomra letehetetlen volt és ezzel mindent elmondtam róla. :)

Marissa Meyer: Cinder - Hamupipőke a kiborgok között

IMÁDTAM!!! Minden kétségem ellenére, csak ismételni tudom magam: IMÁDTAM! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy szuszra kiolvastam… nem tudtam elszakadni Cindertől és a történettől.

Kétségeim közt első volt az, hogy nem igazán rajongok (vagyis eddig azt gondoltam, hogy nem rajongok) a sci-fi - szájenszfiksön - könyvekért, és láss csodát a Cinder ezt megcáfolta. Ünnepélyes esküt teszek, hogy többet nem lesznek ilyen elhamarkodott kijelentéseim/gondolataim és nyitott leszek. Emellett abban se voltam biztos, hogy nekem bejön majd ez a mese átgondolás. Ugyebár történetesen itt a Hamupipőke szolgál alapozó sztorinak, és mondanom se kell, hogy kiváló alap a történetnek.

Mielőtt nagyon belecsapnék, azért el kell mondjam, hogy még az se tartott sokáig, hogy felvegyem a fordulatot a könyvvel - kb. két fejezet után már teljesen odavoltam az egészért és még ekkor be se indultak igazán az események.

Na, de lássuk mikor és hol is játszódik a történet:

A futurisztikus jövő tárul a szemünk elé a könyvben, ugyanis a Harmadik korban járunk, a IV. világháború után 126 évvel. A cselekmény Új Pekingben játszódik, ahol egy halálos betegség a letumózis szedi áldozatait, és egy holdlakókkal való háború fenyegető szelei fújnak.

Ebben a környezetben találjuk meg a mi kiborg Hamupipőkénket, Cindert, aki azzal szerzett magának hírnevet, hogy Új Peking legjobb műszerészének tartják. Ez utóbbi tény sodorja az útjába a jóképű herceget, Kait, aki felkeresi Cindert, mivel elromlott a robotja Nainsi, akinek a memóriájában olyan információk lapulnak, amelyek akár egész Új Peking sorsát megpecsételhetik.

„– Mit gondolsz, vírusos? – csücsörített Cinder.

– Lehet, hogy ő is annyira belezúgott Kai hercegbe, hogy tönkrement a processzora.

– Lehetne, hogy egy kicsit ne beszéljünk a hercegről? – hőkölt vissza Cinder.

– Szerintem az nem fog menni. Elvégre az ő androidján dolgozol. Képzeld csak el, hogy ez a robot milyen dolgokat láthatott… – Iko beszéde érezhetően felgyorsult. – Szerinted látta meztelenül is?”

Természetesen nem lenne teljes a történet a gonosz mostoha és lányai nélkül, azonban annyiban módosul a sztori, hogy nem mind a hárman tartják Cindert egy szutykos szolgálónak, mivel az egyik lány - Peony - kimondottan kedves Cinderrel, és szereti őt.

A tündér keresztanya is megjelenik a történetben, de inkább keresztapának mondanám, mivel Dr. Erland személyében találjuk meg őt. Az ő karaktere még számtalan meglepetést tartogat a történet során.

Mindezek mellett egy non plusz ultra, hogy kapunk egy gonosz királynőt is Levana, a holdlakók királynője személyében.
Persze egy igazi Hamupipőke sztorinak elengedhetetlen része a bál, a báli ruha, a bálra való eljutás tökhintóval, ezek természetesen mind megvannak, nyilván ebben a jövőben nem tökhintóval érkezik Cinder a bálra, a járműve mégsem mondható szokványosnak.

Így a nagy tallózó végére azonban egy szereplőről nem feledkezhetünk meg, ő pedig a személyes kedvencem: Iko. Ez az aranyos kis személyiség hibás programozással rendelkező robot egyből belopta magát a szívemben a kedves kis megnyilvánulásaival.

„Iko odagurult hozzá, és a fémfogóival átkarolta magát.

– Kai herceg! Gyorsan nézd meg a ventilátoromat, mert úgy érzem, mindjárt túlhevülök!”

Ezek lennének tehát az "új" Hamupipőke sztori nagy körvonalai, amely teljesen leköti az olvasót. Ezeken az apróságokon kívül egyébként nem is éreztem volna annyira az összefüggést a két történet között. Nagyon izgalmas és lebilincselő, érzelmileg hat az olvasóra, számos fordulattal szolgál az olvasás során. Együtt érzünk a szereplőkkel, kedveljük őket, velük együtt aggódunk, csalódunk... ennyire mélyen hat olvasás közben. Nem egy tündérmesére kell számítanunk, ha ezt a könyvet akarjuk olvasni, azt azért bátran kijelenthetjük. Érdekes, mert volt kiszámíthatósága a sztorinak és mégis nem fájt, hogy ideje korán körvonalazódtak számomra egyes dolgok. Még muszáj kitérnem arra, különösen tetszett a történetben az, hogy az egyes részek az "eredeti" Hamupipőkéből kiragadott részekkel lettek indítva, amelyek nagyon passzoltak.

Így a végére gondolom nem kell kifejtenem, hogy mennyire odavagyok ezért a könyvért. Kalapom emelem az írónő előtt, aki olyat alkotott, amivel az olvasót odaláncolja a kanapéhoz és addig az nem szabadul fel, ameddig nem olvassa végig a "mesét".

Sajnos a legnagyobb szívfájdalmam az, hogy akármennyire próbálom visszaadni, hogy milyen hatással volt rám a könyv, egyszerűen nem tudom, nem vagyok rá képes… Ezért csak azt tudom mondani, hogy el kell olvasni ezt a könyvet, csak igazán így értheti meg bárki is azt, miért tetszett nekem annyira. (Sikító, tomboló, toporzékoló, mélyen bennem szunnyadó énem - mivel felnőtt nőként, így nem viselkedünk - mikor megtudta, hogy ez egy sorozat akaratosan követelte a folytatást, amire sajnos még várnia kell…)

Értékelés: 5/5* - Annyira szerettem! Kell még nekem ilyen mese!