Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A hercegnő

Nagyon a szívembe zártam ezt a trilógiát, annak ellenére, hogy az elején még (Az angyal) eléggé kezdetlegesnek érzetem és nem tudtam eldönteni igazán, hogy most ki kivel van és miről is fog igazán szólni ez a történet az árnyvadászokon túl. Azután szépen bontogatta a szárnyait a történet és egyre jobban beleéltem magam a viktoriánus London és Anglia világába, és a szereplők közötti érzelmi szövevénybe. Végül, pedig ez a záró kötet számomra feltette azt a bizonyos pontot az i-re.

A történet gyakorlatilag ott folytatódik, ahol A hercegben elhagytuk a szereplőket, és az írónő tovább fűzi a szálakat. A megismert szereplőink már a történet elején akcióba keverednek a démonhimlőnek köszönhetően, de már itt érzi az olvasó, hogy ez bizonyára egy elterelő hadművelet lesz és innen nem a "folytatjuk ott, ahol abbahagytuk" vonalé és egyenes ívű befejezésé lesz a főszerep. Innentől indulnak be igazán a fordulatok. A regény cselekménye ez eddigiektől szokatlanul meglehetősen dinamikus, mondhatni mindig történik valami, hogy ne tudjunk elszakadni a könyvtől. Itt azért közbeszúrnám, hogy voltak olyan fordulatok, amelyek azért nem küldtek a padlóra nagy döbbenetemben. Esetenként eléggé kiszámíthatóra sikeredett a történet, mégis számomra ez nem vont le az olvasás élményéből semmit se.

Nálam az is elütött a korábban megszokottól, hogy eddig a "kis hármasunkon" kívül a többi szereplő megnyilvánulása minimális volt, olvastam róluk, de nem éreztem magamhoz igazán közel őket, ebben a kötetben azonban a főszereplők mellé lépnek. Olvasunk a gondolataikról, észrevételeikről, dilemmáikról.

"Cecily az édesanyjától hallotta egyszer, hogy a szomszéd fia úgy néz egy lányra, "mintha ő lenne az egyetlen csillag az égen"; Jem is pontosan így nézett Tessára."

Nyilván ezek a váltások azt is szolgálják, hogy ne egy ragadós, szétfolyó szerelmi gondolatvilágba csöppenjünk bele és olvassuk több száz oldalon keresztül, hanem lazítsanak ezen, kicsit kirántanak bennünket ebből a közegből; valamint amikor szétválnak az események tudjuk követni a Londonban és az azonkívül játszódó fejleményeket.
Ebben a záró kötetben fellebben a fátyol és eloszlik a köd arról, hogy ki is, mi is Tessa és honnan származik. (Itt csak halkan megjegyezném, ezt a vonalat már nem is lehetett volna tovább forszírozni, mert már korábban is volt olyan érzésem, hogy kezd túlerőltetetté válni.) Mi a szerepe a lány nyakában lógó mechanikus angyalnak és hogyan is kerül képbe Mortmain, mi a célja. A regény kezdése - Prológusa - is megválaszolásra kerül az események sodrásában.

Clare a szerelmi háromszöget is feloldja, azzal hogy gyakorlatilag nem oldja meg (na ezt most jól összehoztam :D ). Ennek kapcsán olvasás közben volt nálam olyan pillanat, amikor nagyon elszontyolodtam (mikor még nem értem a történet végére), de aztán minden helyreállt. Igazából azt kell mondjam ennek kapcsán, hogy akárki akármit is mond nekem attól függetlenül tetszett, hogyan oldotta meg ezt a problémát. Véleményem szerint teljes mértékben kiaknázta a történet világa által adott lehetőségeket. (Mellesleg várható is volt, hogy itt mindkét srác győztes lesz, csak azt nem lehetett kitalálni, hogyan hozza ezt össze az írónő.)

"-Emlékszel, amikor egymás mellett álltunk a Blackfriars hídon? - kérdezte halkan. Olyan volt a szeme, mint aznap este: csupa fekete és ezüst. 

- Persze, hogy emlékszem. 

- Abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire szeretlek. Teszek neked egy ígéretet, Tessa. Minden évben egyetlen napon találkozom veled azon a hídon."

Legvégül az Epilógusban, pedig betekintünk a szereplők "jövőjébe" egy visszaemlékezés kereszttüzében,  és azon olvasók számára, akik már a Végzet ereklyéivel is megismerkedtek összeért a két történet.

Soraimat zárva és elengedve a Pokoli szerkezeteket, azt kell mondjam, hogy nekem nagyon tetszett az egész történet, vitt magával és a legvége (mint az én esetemben általában) letehetetlennek bizonyult. Úgy gondolom, hogy méltó befejezésül szolgál A hercegnő és nekem egyáltalán nincs hiányérzetem, mondhatni olyan befejezést kaptam, amilyet szerettem volna.

Értékelés: 5/5* - Nagyon szerettem, vitt magával le se tudtam tenni. Megkaptam a vágyott befejezést.

Apró megjegyzés a végére: Mivel én már a Végzet ereklyéi sorozatból is elolvastam 4 kötetet számos apróságra lettem figyelmes, amelyek innen a Pokoli szerkezetek történeteiből eredeztethetők… Számomra ezt plusz, mivel azt jelzi, hogy Cassandra Clare nagyon figyel a legapróbb részletekre is. (Plusz azt vetíti elő, hogy az abból hátralévő részekben számos eseményt, vagy megnyilvánulást másképp fogok értékelni, vagy esetleg értelmet nyer.)

Jamie McGuire: Veszedelmes sorscsapás

Nekem ez most nem jött be, és Travis se jött be igazán. Tudom, hogy ez utóbbi kijelentésemért nők ezrei köveznének meg, és nagyon sajnálom, hogy ezzel a mondattal kell kezdenem, de hát ez van, számomra ez most tényleg egy igazi „sorscsapás” volt. Úgy tűnik a sokaságban én vagyok a kivétel, amely erősíti a szabályt. (Hiszen csak azzal szembesültem, hogy mennyire nagy rajongás veszi körül ezeket a könyveket.) Olvasás után elgondolkodtam rajta, hogy nyilván nekem voltak túl nagyok az elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, de azt kell, hogy mondjam ez sem igazán helytálló. Hinni akartam abban, ott hibáztam el, hogy egymásutánjában olvastam el a könyveket - rá kellett jönnöm, hogy nem, ezt nem mondhatom.

Kíváncsi voltam, mert mindig is érdekesnek tartottam azokat a történeteket, amelyek a másik fél szemszögéből is bemutatják a sztorit, akár egy könyvön belül, akár külön-külön kötetben. 

Na nézzük én hogyan is látom Travist és a Veszedelmes sorscsapást.

Igazság szerint már a történet eleje se kapott el túlzottan. Onnan indulunk, hogy Travist látjuk gyerekként édesanyja halálos ágyánál. Ezt követően csöppenünk bele az úgymond jelenbe, és hát nem akarom mondani, hogy Travis gondolkodása, véleménye az őt körülvevő emberekről csöppet se irodalmi, sőt meglehetősen nyers, de ezt is vártam - nem lepett meg egyáltalán. Inkább azokra a részekre voltam kíváncsi, amikor már képbe kerül Abby és jönnek - az előző kötetből számomra igen kedvelt - csipkelődős, beszólogatós részek. Ezeket annyira vártam, mert már tudtam, hogy mi volt Abby gondolati többlete és reméltem Travistől ugyanezeket a pluszokat. Itt jött az első komoly csalódás: nem számítottam én filozófiai magasságokba törő mély gondolatokra, de azért nem vártam volna a reakció teljes hiányát. Esetenként olyan volt Travis, mint egy fekete lyuk - üres, semmi reakció, semmi plusz. Pont olyan pillanatoknál hiányoztak ezek gondolati toldások, ahol a leginkább vártam volna. Ekkor az az érzésem támadt, mintha Abbyt olvasnám továbbra is, csak hiányoztak a mulattató megjegyzések, mintha egy kivonat lett volna (konkrétan néha figyelmeztetni kellett magamat, hogy "huhúú ez Travis"). Néha dobott az írónő az olvasónak valamit, egy pár gondolatocskát, de semmi olyat, ami különösebben meglepő lett volna, azonban előfordult egy-két értékelhető megnyilvánulás is.

"...jó eséllyel pályáztam arra, hogy elvesztem az egyetlen galambot, akivel valaha összehozott a jósors."

Nekem azok a részek se voltak "izgalmasak", amikor Abby nem szerepelt, úgymond a külön töltött időszak, mert nem kaptam tőlük semmi olyat, ami meglepett volna, vagy érdekes lehetne… meglettem volna nélkülük. Ahogy jobban mélyedtem bele a történetbe és az események az általam is ismert ívet járták be, egyre inkább megbizonyosodtam arról, hogy nekem Travis nem jön be. Dühkezelési problémái vannak, hisztizik, néha már-már túlontúl nagy szenvedéseket vág le, ami egy idő után nem a sajnálatomat váltotta ki, hanem inkább bosszantott. Ezekért nem tudtam szeretni. (Pedig annyira szeretem a rosszfiús karaktereket, de Travis nem az… sőt esetenként elég nyámnyila önmarcangoló alak volt.)

"Minden porcikámmal egy jellegzetes Travis Maddox-os hisztit szerettem volna kivágni..."

Esetenként Shepley is bosszantott, de sokszor nagyon vidám perceket szerzett egy-egy mondatával vagy pusztán azzal, hogy provokálta az unokatestvérét, ezzel érdekes mondatokat kicsikarva belőle.

"-Aznap, amikor megjelentél a családfánkon, le akartam vágni azt az ágat."

Minden esetre nálam, a vége - az epilógus - vágta ki a biztosítékot leginkább. Ez volt a legnagyobb klisé, amit életemben olvastam: az FBI ügynök Travis, aki 3 gyerekes családapa (megelőlegezem) és 11 éve boldog házasságban él Abbyvel, a matektanárnővel és a gyerekeik rájuk hasonlítanak - komolyan már láttam magam előtt a "fehér kerítéses" amerikai álmot. (És én még azt hittem, hogy a vegasi esküvőt nem lehet túlszárnyalni… tévedtem.)

Összességében jellemezve: az első fele vontatott volt, a végén szenvedtem. A könyv második fele már elnagyolt volt, ahol tudtam mi jön és vártam a félmondtatot vagy eseményt, azok maradtak ki. Nagyon szerettem volna legalább annyira élvezni, mint Abby sztoriját, azonban sajnos nem sikerült. Megint azt kell mondanom a történet elején voltak olyan események és szituációk, amelyek elvittek, de ezek se tartottak sokáig, a végére már nem is maradt belőlük sok maradandó emlékem.

Értékelés: 5/3,5 - Azt se tudom, miért adtam azt a felet - számomra erősen közepes volt ez a könyv. Talán ott a magyarázat, hogy azért voltak olyan pillanatok (leginkább a könyv elején), amikor szívből tudtam nevetni egy-egy szituáción.

Special thanks to: Megint csak Csilla barátnőmnek, akitől ezt a kötetet is kölcsönkaptam. :)

Gaura Ágnes: Démoni színjáték

Fontos leszögezni mindenek előtt, hogy ez nem egy regény, hanem egy novella. Mindenesetre kiváló bevezetésként szolgált számomra és kedvet kaptam hozzá, hogy elolvassam a köteteket, amelyek Borbíró Bori kalandjait vonultatják fel.

Miért is??? (Teszem fel a költői kérdést)

Eredetileg nem ajánlotta nekem senki ezt a novellát, azonban Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája című könyvére egy nagyon kedves barátnőm hívta fel a figyelmem. Elolvastam a fülszöveget és érdekesnek találtam a történetet: egy Magyarországon játszódó sztori, amiben vannak vámpírok és egy kutató, nevezetesen Borbíró Bori, aki a magyarországi Vámpír Kutató Intézet alkalmazottja, és hát nem utolsó sorban magyar író tollából ered mindez. Miközben az első kötet után kutattam, hogy miről is van itt szó… ekkor akadtam rá a novellára. Úgy gondoltam kiváló bevezetés lesz számomra, kicsit jobban megismerkedem a főszereplővel és nem utolsó sorban az írónő stílusával is - egyáltalán bejön-e majd nekem ez az egész. Jelentem a novella elnyerte a tetszésem, így neki indulok a köteteknek. :)

A történetről csak nagyon röviden, mivel maga az egész nagyon rövid a műfajából adódóan is. Nem is akarok fölöslegesen szavakat pazarolni rá, mivel senkitől sem akarom elvenni az élményt. Nekem első körben kicsit in medias res jellegű volt, azonban végig gondolva olvasás után már ezt nem merem egyértelműen kijelenteni. Ebből a novellából megismertem Borit, a testvérét Danit, Bélát a vámpírt, Edvint az IQ-vámpírt, akivel Béla hozza össze Borit. Hősnőnk egyértelmű céllal akar egy IQ-vámpírral találkozni - azért, hogy mintát gyűjtsön tőle. A történet rövidsége ellenére azért volt benne csavar, amivel az olvasót meglepi az írónő, emellett a testvérek párbeszédei is nagyon üdítőleg hatottak.

"...IQ-vámpírtól DNS-mintát szerezni kábé annyira esélyes, mint egy kétnapos zombinak országos matekverseny nyerni, de erre már garantáltan nem fog emlékezni holnap."

Gyakorlatilag bizonyos mértékig betekintést nyerünk abba, hogy miről is fognak szólni a kötetek, vagyis kapunk egy bevezetőt ebbe a világba.

Így utólag nagyon elmésnek tartom a címválasztást - frappáns, mégsem lövi le az írónő a poént, az elolvasás után válik beszédessé. Tetszett Gaura Ágnes stílusa is. Nem hiányoztak ebből a kis szemelvényből a humoros részletek és egyáltalán nem volt túl sok belőlük.

Összességében nagyon tetszett ez a novella. Mint már a legelején említettem, én igazából bevezetésként használtam ahhoz, hogy kiderüljön tetszene-e nekem a történet. Kedvet kaptam a könyvekhez és el is fogom őket olvasni.

Értékelés: 5/4 - Bevezetésnek kiváló volt, meghozta a kedvet ahhoz, hogy elkezdjem követni én is Bori kalandjait.

Tiffany Reisz: A herceg

Mindig bajban vagyok, amikor neki fogok Reisz könyveit értékelni. Ez már a harmadik kötet volt, amit tőle olvastam, és hihetetlen, hogy ez a nő mindig túl tudja szárnyalni önmagát. A szirénért kezdetben még annyira nem rajongtam; az angyalnál már faltam a sorokat; a herceg meg egyszerűen elképesztő volt és gyakorlatilag egy szuszra kiolvastam - vitt a történet.

Így a harmadik kötetre már kezdem megszokni, hogy az események leginkább Nora, Søren és Kingsley, vagyis a "szentségtelen szentháromság" körül forognak, ez mégsem teszi  unalmassá a történetet. Érdekes, mert kettős érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban: először mintha kicsit megfeneklettnek éreztem volna, de ez teljes egészében nem igaz, viszont hihetetlenül nagy élvezetet nyújtott az olvasás - ez inkább a történetnek volt köszönhető. A könyv szerkezete adott egy kis kiszámíthatóságot - a történetszálak periodikus váltakozására gondolok.  Nekem ez szokatlan volt, mivel eddig az volt a jellemző, hogy az írónő váratlanul ugrál a történetszálak között és vannak olyan szálak, amelyeket hosszasan pihentet és ezzel fenntartja az olvasó érdeklődését, sodróvá teszi az eseményeket. Ez most nem történt meg, inkább a fejezeteken belül hozta a fordulatokat. Emiatt kicsit vesztett a dinamikájából a történet, de ez az élményen nem rontott.

Ebben a kötetben is közelebb kerülünk az egyik szereplőhöz, jelen esetben Kingsleyhez. Számos olyan dolog derül ki, amire nem is gondoltunk volna az első két kötetet követően, de hát ehhez nagyon ért az írónő, hogy mikor kell nekünk bedobni a csontot, hogy rágódhassunk rajta. Érdekes, hogy a szirén volt Nora, az angyal Michael, de a herceg nem egyértelmű (legalábbis számomra nem), hiszen két "herceget" is kapunk a kötetben: az Alvilág hercegét Kingsleyt és Kentucky hercegét Wesleyt. Mégis nekem nagy kedvencemmé vált Kingsley és őt érzem hangsúlyosabbnak. A stílusa mindent visz és nemcsak a felnőtt énje, hanem a kamasz is.

„Kiűzték a civilizációból, és minden bocsánatkérés nélkül egy középkori barát magömléses álmába pottyantották bele.”

Érdekesen indul a történet, hiszen Nora aktáját olvashatjuk legelőször, és gyorsan ki is derül az indítás oka: az aktát ellopták. A tolvaj kiléte egészen a regény végéig homályban marad és mikor eloszlik a köd, kiderül ki üldözi a szereplőket jön a döbbenet. Végig járjuk Søren és Kingsley múltját, rengeteg részletet ismerünk meg mindkettejük életéből, főleg azokból az időből, mikor az életük szála összefonódott. Kiderül Nora hogyan került a képbe - ezt már korábban megtudtuk, de inkább az álom megvalósulása az, amit hitetlenkedéssel olvasunk. A történet ezen foszlányai voltak, amelyek igazán megfogtak és vittek magukkal. Én ezt tekintettem a történet egyik főszálának és elsődlegesnek, a múltat és a jelent is együtt véve. 

„…Álmodtak egy ilyen lányról, álmodtak, de soha nem merték remélni, hogy tényleg létezik. Az egyetlen lány, aki vadabb és veszélyesebb, mint ők ketten együtt. … És Søren megtalálta. És megosztozik rajta vele.”

A másik fő irány Nora és Wesley kapcsolata volt.  Érdekes kicsit többet vártam ezektől a részektől és ennek ellenére legtöbbször Nora humora vitte el nálam, segített át ezeken a fejezeteken. Annyira nem volt izgalmas, mint vártam volna. Igaz volt benne egy kis fordulat, amivel kicsit fűszerezve lett a történet, mégis számomra elmaradt a megszokottól.

"Wesley visszatért a jelenbe, megfordult, és ott találta Norát maga mögött, aki a kantárnál fogva egy lovat vezetett.
– Nora… Mégis mit…
– Az enyém lehet? Olyan cuki.
Nora rávigyorgott, majd elfordította a fejét, és megcsókolta a ló orrát. Az állat kifújta a levegőt, és megrázta a sörényét.
– Náspáng a neve. A Sors akarta így. Mi összetartozunk."

 Mindezek mellett azonban azt kell mondanom Reisz nagyon ért hozzá, hogy a könyvei végére tartogassa a legnagyobb durranást és ez be is következett többszörösen is. Hihetetlen mit tud még kitalálni… Na én itt fogtam padlót. A regény zárása a már megszokott függővég, amivel az őrületbe kergeti az olvasót, míg nem tudja a kezébe venni a következő kötetet.

Hihetetlen, de ezt a könyvet is imádtam a kis kiszámíthatósága és a vesztett dinamizmusa ellenére. A történet hihetetlen és fordulatos, még mindig tudja úgy fokozni az írónő, hogy ne legyen unalmas, s véletlenül se tudja kitalálni az olvasó, hogy mit tartogat a következő kötet. Ezekben rejlik Reisz zsenialitása.

Értékelés: 5/5** - A két csillag magyarázata: Amikor elolvastam a könyvet szóhoz se jutottam… Hihetetlenül, brutálisan jó volt a fent leírt kisebb negatívumai ellenére, ami inkább a szerkesztésnek és nem a történetnek szól (nem kis idő kellett hozzá mire össze tudtam magam annyira szedni, hogy a fentebbi sorokat megírjam).

Special thanks to: Inkának, aki számos akadály ellenére hozzásegített az élményhez. Köszönöm!!! :)

Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás

Mással nem is kezdhetném el, mint azzal, hogy engem is elért az úgynevezett "new adult" irodalom, és találkozásunk első lépése  Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás című könyvével történt meg. Igazából hihetetlen, de már az első betűivel lekötötte a figyelmem (ritkán történik ilyen) és fogva is tartotta egészen körülbelül a könyv feléig… sajnos.

Na, de nézzük a történetet. Ebben a kötetben Abby szemszögéből tárulnak fel előttünk az események. Igazából már az elején megfogott maga a sztori: illegális bunyó, a rossz fiú karaktere, új diákok (gólyák) az egyetemen. Kedvező táptalaj egy igazán jó kis történethez, amelybe nagy örömmel veti bele magát az olvasó. Engem is beszippantott szó se róla. Tetszett, hogy Abby nem adta magát könnyen Travisnek, nem hagyta, hogy csak egy trófea legyen a sok közül. Különösen vidám perceket okozott a kettejük csipkelődése. Ezeket a részeket igazán élveztem.

"Travis rákönyökölt az asztalra, és előrehajolt, barna szemét rám szegezte. – Szóval veled mi az ábra, Gal? Általában vagy férfigyűlölő, vagy csak engem utálsz? 

– Szerintem csak téged – mormoltam. 

Felnevetett, a hangulatom mulattatta. – Nem igazodom el rajtad. Te vagy az első lány, aki szex előtt viszolyog tőlem. Nem jössz zavarba, ha velem beszélsz, és nem próbálod meg magadra irányítani a figyelmemet. 

– Nem taktika. Csak nem kedvellek. 

– Nem volnál itt, ha nem kedvelnél. 

A homlokomon akaratlanul is kisimultak a ráncok, és felsóhajtottam. – Nem azt mondtam, hogy rossz embernek tartalak. Csak nem szeretem, ha biztosra megy valaki csak azért, mert vaginám van."

A karakterek is nagyon jól kidolgozottak, már az elején szimpatizáltam a társasággal. Még a fogadás pillanata és annak tétje is vidám percekkel kecsegtetett, főleg miután kiderült, hogy Abby vesztett. Ekkor már kiszámítható volt a végkimenetel, de még mindig érdeklődve olvastam, hogy mi történik. Még nem lepleződött le a "sötét múlt", és ezért is kíváncsian vártam, mégis hogyan tovább, mi lesz még. Jöttek a fordulatok, amelyek igazából annyira már nem voltak érdekesek, sőt néha már úgy éreztem, hogy csak a sorok és a fejezetek megtöltését szolgálják, mégis voltak olyan pillanatok, amikor még ezeket is kimondottan élveztem. Megtörtént, amit vártam, összejöttek a karakterek, néztem a könyvet és még jócskán volt az oldalakból. Abby barátnővé avanzsál, bemutatják a családnak, és kiderül a szerencsejátékos múlt is, amit nagyon igyekszik titkolni.

"- Nézzétek és sírjatok, fiúk! Ászok és nyolcasok! - kacagtam.- Egy full? Mi a fasz? - üvöltött fel Trent.- Bocsi. Ezt mindig szerettem volna mondani - sepertem be a zsetonjaimat."

Innentől már az elsöprő érzelmeké, és már őrületbe hajló rajongásé volt a szerep. Ekkor jött el a pillanat,  amikor letettem a könyvet (mivel aludni is kell valamikor). Ezután már olyan ívet járt be a történet, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet.  Visszatér a múlt, és mondva csinált konfliktusok alakulnak ki - az igazat megvallva nekem itt már kissé erőltetett viták és félreértések sorozatává vált az amúgy igencsak jól indított könyv. Számomra voltak olyan részek, amelyekben már Abby saját magát hazudtolta meg - itt főleg "az igaz, hogy megváltoztak a körülmények és nem akarom megtenni, de mégis megteszem" szituációkra gondolok. Ez már nekem túlontúl sok volt és  mesterkélt. Mindezek után már nem ért nagy bummként, hogy a konfliktusok megoldódtak és igazi "happy end" lett a vége, ami már-már sziruposan ragadt. Ez tényleg sok volt, pedig rám aztán nem lehet sütni azt, hogy ne lenne romantikus lelkületem.

Mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy azért tetszett, nem volt ez rossz. Szép pillanatokat szerzett és jó ideig melengette a lelkem romantikus oldalát.  Emellett a rossz fiús karakterekért amúgy is elve odavagyok, ők mindig sokkal érdekesebbek számomra és mivel végig szerepeltetve volt,  sőt övé volt az egyik főszerep, már csak ezért is végig olvastam. Kíváncsian várom a történetet Travis szemszögéből, mert most már mindennek ellenére érdekel.

                                                                                                    

Értékelés: 5/4,5 - Kap tőlem egy négy és felet, mert nagyon elkapott az elején és ilyen ritkán történik, valamint kicsit több mint a feléig imádtam a sztorit.

Special thanks to: Csilla barátnőmnek, akitől kölcsönkaptam a könyvet :)

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A herceg

Ezt a részt egyszerűen imádtam, minden benne volt, amit az első részből hiányoltam. Míg az angyal bevezetés volt számomra, ebben a kötetben már fordulatos cselekménnyel találkozunk és meglepő fejleményekkel, jobban előtérbe kerülnek az érzelmek is, valamint számos meglepetést tartogat a történet, olyanokat, amelyekre nem is gondolna az olvasó. Mondhatni mesterien megírt regény.

Továbbra is a viktoriánus London szolgál a történet színhelyéül. Továbbra is Tessa a történet főszereplője, és mellette nagy jelentőséggel bír még Jem és Will, azonban jobban megismerjük a többieket is; közelebb kerülünk Sophie-hoz, Charlotte-hoz, Jessamine-hez és még Henry-hez is. Ebben a kötetben már nem csak "névleg" szereplői a történetnek, hanem szerves részeivé válnak. Mortmain, a "fő gonosz" a maga fizikai valójában nem jelenik meg, mégis úgy érezzük, hogy még mindig ő mozgatja a szálakat. Nagyon megfogott, hogy az írónő nem szerepelteti, ennek ellenére úgy érezzük olvasás közben, hogy mindvégig ott van valahol a háttérben és úgy lebeg a szereplők feje felett, mint Damoklész kardja.

"Valószínűtlen, hogy Mortmain hivatalos csatornákon keresztül tett 

volna panaszt az árnyvadászokra. „Felháborító, hogy az 

árnyvadászok nem voltak hajlandóak mind meghalni, amikor én azt 

akartam. Kompenzációt követelek. Kérem, a csekket a következő 

címre postázzák: A. Mortmain, Kensigton Road 18…"

A fő rejtélyről még mindig nem lebbenti fel a fátylat Clare, azonban számos titok napvilágot lát. Az előző kötet befejezését adó függővég is feloldódik, azonban nem rögtön kapjuk meg a választ Will igencsak vérforraló viselkedésére. (Kezdetben emiatt a kiszámíthatatlan viselkedése és számos gorombasága miatt nem igazán kedveltem, de miután megtudtam az okát, hogy mit miért tett, kicsit megbékéltem a karakter személyiségével - folyamatosan nyílik meg a történet sodrásában.)

Az Intézet elvesztésének a megakadályozása, és a Mortmain után való nyomozás adja a regény főszálát. Ennek során számos kérdőjel merül fel a történet szereplői számára az alap problémán túl. Azonban, ezt a főeseményt tovább fűszerezik a kibontakozó szerelmi szálak. Kialakul egy szerelmi háromszög, amely még izgalmasabbá teszi az olvasó számára ezt a kötetet, és már emiatt is várhatja a folytatást.

"Lehet két embert egyszerre szeretni? Tud-e kétfelé hasadni valakinek a szíve?"

Amit az első kötettel csak kecsegtetett az írónő, azt ebben a részben már beváltja. Számos titokról hull le a lepel ebben a történetben, ennek ellenére mégis azt érezzük, hogy tartogat még számunkra meglepetéseket. Ezt a kötetet is úgy zárja le, hogy már a befejezés miatt is tudni akarjuk mi történik a továbbiakban - akár egy új történetszál megnyitása is lehet, és a szereplők köre bővül, amely kíváncsivá teszi az olvasót.

Tetszett a regény mozgalmassága, nem volt olyan pillanata, amelyben nem történt volna valami, egyszerűen élmény volt olvasni. Nem voltak benne kiszámítható jelenetek, nem adta meg könnyen az olvasónak azt, hogy kitalálhassa egyáltalán mit tartogat számára a történet, fordulatos volt. Árulás, családi kapcsolatok, szerelem, intrika, rejtélyek, ez mind megtalálható volt ebben a könyvben, mégsem lett elárasztva vele, megmaradt az egészséges egyensúly.

Értékelés: 5/5 - Ez volt az igazi! Nagyon tetszett, fordulatos volt, minden megvolt benne, ami kellett, méghozzá egészséges mértékben, pont annyi, amennyit a történet követelt magának.

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal

Azzal kell kezdenem, hogy nem csalódtam a Végzet Ereklyéi előzményének tekinthető sorozat kezdő kötetében. Számomra egyáltalán nem volt zavaró, hogy ezt a sorozatot, amely "előzményként" szolgál a Végzet Ereklyéi után kezdtem el olvasni, sőt érdekesnek találtam a kort, a helyszínt és a szereplőket. Azt mondanom se kell, hogy nagyon megszerettem a Végzet Ereklyéit és ez az érzés sodort a Pokoli szerkezetekhez.

Az írónő a viktoriánus Londonba röpít minket a Pokoli szerkezetek sorozattal. Ebben a korban találkozunk az árnyvadászokkal, alvilágiakkal és a démonokkal. Azonban mégse teljesen új minden, mert már régi ismerősként köszöntöttem Magnus Bane-t a boszorkánymestert, sőt még Camille-t a vámpírt is; de ami a leginkább meglepett Church a macska volt :) Mindezek ellenére a történet egy személy körül forog, aki Tessa Gray. Számomra egyértelműen ő a főszereplő, körülötte forog a cselekmény, a legtöbb történeti szál hozzá vezet vissza, és fontos szerepet tölt be az adottsága miatt is.

"... Tessa attól fogva sosem vette le; az angyal még álmában is ott feküdt a mellkasán, az állandó tiktak, tiktak olyan volt, mintha egy második szíve nőtt volna."

Mellette azonban számomra még meghatározó szerepet töltött be a két árnyvadász fiú: Will Herondale és Jem Carstairs is. Ők kiemelkednek a szereplők köréből, de számomra minden egyes szereplő meghatározó a történetben valamilyen szinten, mindegyiküknek van szerepe események sodrában. Érdekesnek találtam, hogy gyakorlatilag a regényben minden apró momentumnak jelentősége van, és a későbbiek során szerepe lesz kisebb-nagyobb mértékben.

"Jem vágyakozva nézett Tessára. - Muszáj menned? Azt reméltem, maradsz, és az őrangyalom leszel, de ha menned kell, hát menj!

-  Majd én maradok - szólt morcosan Will, és levetette magát a karosszékbe, amit Tessa éppen most szabadított fel. - Angyalian tudok őrködni.

- Azért nem vagy túl meggyőző. És ráadásul közel sem vagy annyira csinos, mint Tessa - mondta Jem, és lehunyt szemmel a párnának dőlt.

- Milyen goromba vagy! Akik eddig rám néztek, azt állítják, olyan élményben volt részük, mintha egyenesen a napba néztek volna.

Jem továbbra sem nyitotta ki a szemét. - Ha úgy értették, hogy belefájdult a fejük, akkor igazat beszéltek."

Engem nagyon megfogott az írónő azon megoldása, hogy gyakorlatilag Tessa szemén keresztül – vele együtt nyerünk betekintést az árnyvadászok világába. Kezdetben ő egyáltalán nem részese ennek, csak belecsöppen és folyamatosan ismeri meg a számára ismeretlent, aminek lassacskán ő is elengedhetetlen eleme lesz.

Rá kell mutatnom arra a tényre is, hogy Clare nagyon jól bánik a karaktereivel. Mindenkiről tartogat valamilyen múltbeli rejtélyt, titkot, amely előbb vagy utóbb napvilágra kerül. (Sejtésem szerint, ami ebben a történetben nem derült ki, majd a következő kötetekben valamilyen módon sorra fog kerülni.) Sőt még rak is hozzájuk, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését.

"Sokszor a zagyvaságokban is rengeteg az értelem, ha az ember tudja, hol keresse benne."

Mindezek ellenére nekem még eléggé puhatolózó, óvatos volt a kötet – afféle bevezetés. Azért tartalmazott izgalmas részeket nem tagadom, de még egyenlőre több volt benne a „hétköznapi” élet. Mégis az írónő nem hazudtolta meg önmagát, a történet vége felé tartogatta az igazán nagy durranást, és feldobta a labdát az újabb talányokkal, és homályos megjegyzésekkel. Ekkor már teljes egészében lekötötte a figyelmem, és a kezemhez ragadt a könyv, a befejező sorig már nem is tudtam letenni. A befejezésül szolgáló függővéggel, pedig elérte nálam azt, hogy a második kötetet is minél előbb a kezembe vegyem, hiszen egy újabb titok napvilágra kerülésével kecsegtet.

Összességében tetszett a könyv, még egy kicsit barátkoznom kell azért a helyszínnel, a szereplőkkel és a szituációval (de már most érzem, hogy nem lesz gond). Kíváncsian állok neki a második kötetnek, nagy reményekkel és várakozással.

Értékelés: 5/4 – Első részként számomra nagyon bevezető kötet jellegű volt, még az „ismerkedést” szolgálta, de ettől függetlenül elérte nálam azt, hogy érdekeljen a folytatás.