Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás

Mással nem is kezdhetném el, mint azzal, hogy engem is elért az úgynevezett "new adult" irodalom, és találkozásunk első lépése  Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás című könyvével történt meg. Igazából hihetetlen, de már az első betűivel lekötötte a figyelmem (ritkán történik ilyen) és fogva is tartotta egészen körülbelül a könyv feléig… sajnos.

Na, de nézzük a történetet. Ebben a kötetben Abby szemszögéből tárulnak fel előttünk az események. Igazából már az elején megfogott maga a sztori: illegális bunyó, a rossz fiú karaktere, új diákok (gólyák) az egyetemen. Kedvező táptalaj egy igazán jó kis történethez, amelybe nagy örömmel veti bele magát az olvasó. Engem is beszippantott szó se róla. Tetszett, hogy Abby nem adta magát könnyen Travisnek, nem hagyta, hogy csak egy trófea legyen a sok közül. Különösen vidám perceket okozott a kettejük csipkelődése. Ezeket a részeket igazán élveztem.

"Travis rákönyökölt az asztalra, és előrehajolt, barna szemét rám szegezte. – Szóval veled mi az ábra, Gal? Általában vagy férfigyűlölő, vagy csak engem utálsz? 

– Szerintem csak téged – mormoltam. 

Felnevetett, a hangulatom mulattatta. – Nem igazodom el rajtad. Te vagy az első lány, aki szex előtt viszolyog tőlem. Nem jössz zavarba, ha velem beszélsz, és nem próbálod meg magadra irányítani a figyelmemet. 

– Nem taktika. Csak nem kedvellek. 

– Nem volnál itt, ha nem kedvelnél. 

A homlokomon akaratlanul is kisimultak a ráncok, és felsóhajtottam. – Nem azt mondtam, hogy rossz embernek tartalak. Csak nem szeretem, ha biztosra megy valaki csak azért, mert vaginám van."

A karakterek is nagyon jól kidolgozottak, már az elején szimpatizáltam a társasággal. Még a fogadás pillanata és annak tétje is vidám percekkel kecsegtetett, főleg miután kiderült, hogy Abby vesztett. Ekkor már kiszámítható volt a végkimenetel, de még mindig érdeklődve olvastam, hogy mi történik. Még nem lepleződött le a "sötét múlt", és ezért is kíváncsian vártam, mégis hogyan tovább, mi lesz még. Jöttek a fordulatok, amelyek igazából annyira már nem voltak érdekesek, sőt néha már úgy éreztem, hogy csak a sorok és a fejezetek megtöltését szolgálják, mégis voltak olyan pillanatok, amikor még ezeket is kimondottan élveztem. Megtörtént, amit vártam, összejöttek a karakterek, néztem a könyvet és még jócskán volt az oldalakból. Abby barátnővé avanzsál, bemutatják a családnak, és kiderül a szerencsejátékos múlt is, amit nagyon igyekszik titkolni.

"- Nézzétek és sírjatok, fiúk! Ászok és nyolcasok! - kacagtam.- Egy full? Mi a fasz? - üvöltött fel Trent.- Bocsi. Ezt mindig szerettem volna mondani - sepertem be a zsetonjaimat."

Innentől már az elsöprő érzelmeké, és már őrületbe hajló rajongásé volt a szerep. Ekkor jött el a pillanat,  amikor letettem a könyvet (mivel aludni is kell valamikor). Ezután már olyan ívet járt be a történet, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet.  Visszatér a múlt, és mondva csinált konfliktusok alakulnak ki - az igazat megvallva nekem itt már kissé erőltetett viták és félreértések sorozatává vált az amúgy igencsak jól indított könyv. Számomra voltak olyan részek, amelyekben már Abby saját magát hazudtolta meg - itt főleg "az igaz, hogy megváltoztak a körülmények és nem akarom megtenni, de mégis megteszem" szituációkra gondolok. Ez már nekem túlontúl sok volt és  mesterkélt. Mindezek után már nem ért nagy bummként, hogy a konfliktusok megoldódtak és igazi "happy end" lett a vége, ami már-már sziruposan ragadt. Ez tényleg sok volt, pedig rám aztán nem lehet sütni azt, hogy ne lenne romantikus lelkületem.

Mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy azért tetszett, nem volt ez rossz. Szép pillanatokat szerzett és jó ideig melengette a lelkem romantikus oldalát.  Emellett a rossz fiús karakterekért amúgy is elve odavagyok, ők mindig sokkal érdekesebbek számomra és mivel végig szerepeltetve volt,  sőt övé volt az egyik főszerep, már csak ezért is végig olvastam. Kíváncsian várom a történetet Travis szemszögéből, mert most már mindennek ellenére érdekel.

                                                                                                    

Értékelés: 5/4,5 - Kap tőlem egy négy és felet, mert nagyon elkapott az elején és ilyen ritkán történik, valamint kicsit több mint a feléig imádtam a sztorit.

Special thanks to: Csilla barátnőmnek, akitől kölcsönkaptam a könyvet :)

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A herceg

Ezt a részt egyszerűen imádtam, minden benne volt, amit az első részből hiányoltam. Míg az angyal bevezetés volt számomra, ebben a kötetben már fordulatos cselekménnyel találkozunk és meglepő fejleményekkel, jobban előtérbe kerülnek az érzelmek is, valamint számos meglepetést tartogat a történet, olyanokat, amelyekre nem is gondolna az olvasó. Mondhatni mesterien megírt regény.

Továbbra is a viktoriánus London szolgál a történet színhelyéül. Továbbra is Tessa a történet főszereplője, és mellette nagy jelentőséggel bír még Jem és Will, azonban jobban megismerjük a többieket is; közelebb kerülünk Sophie-hoz, Charlotte-hoz, Jessamine-hez és még Henry-hez is. Ebben a kötetben már nem csak "névleg" szereplői a történetnek, hanem szerves részeivé válnak. Mortmain, a "fő gonosz" a maga fizikai valójában nem jelenik meg, mégis úgy érezzük, hogy még mindig ő mozgatja a szálakat. Nagyon megfogott, hogy az írónő nem szerepelteti, ennek ellenére úgy érezzük olvasás közben, hogy mindvégig ott van valahol a háttérben és úgy lebeg a szereplők feje felett, mint Damoklész kardja.

"Valószínűtlen, hogy Mortmain hivatalos csatornákon keresztül tett 

volna panaszt az árnyvadászokra. „Felháborító, hogy az 

árnyvadászok nem voltak hajlandóak mind meghalni, amikor én azt 

akartam. Kompenzációt követelek. Kérem, a csekket a következő 

címre postázzák: A. Mortmain, Kensigton Road 18…"

A fő rejtélyről még mindig nem lebbenti fel a fátylat Clare, azonban számos titok napvilágot lát. Az előző kötet befejezését adó függővég is feloldódik, azonban nem rögtön kapjuk meg a választ Will igencsak vérforraló viselkedésére. (Kezdetben emiatt a kiszámíthatatlan viselkedése és számos gorombasága miatt nem igazán kedveltem, de miután megtudtam az okát, hogy mit miért tett, kicsit megbékéltem a karakter személyiségével - folyamatosan nyílik meg a történet sodrásában.)

Az Intézet elvesztésének a megakadályozása, és a Mortmain után való nyomozás adja a regény főszálát. Ennek során számos kérdőjel merül fel a történet szereplői számára az alap problémán túl. Azonban, ezt a főeseményt tovább fűszerezik a kibontakozó szerelmi szálak. Kialakul egy szerelmi háromszög, amely még izgalmasabbá teszi az olvasó számára ezt a kötetet, és már emiatt is várhatja a folytatást.

"Lehet két embert egyszerre szeretni? Tud-e kétfelé hasadni valakinek a szíve?"

Amit az első kötettel csak kecsegtetett az írónő, azt ebben a részben már beváltja. Számos titokról hull le a lepel ebben a történetben, ennek ellenére mégis azt érezzük, hogy tartogat még számunkra meglepetéseket. Ezt a kötetet is úgy zárja le, hogy már a befejezés miatt is tudni akarjuk mi történik a továbbiakban - akár egy új történetszál megnyitása is lehet, és a szereplők köre bővül, amely kíváncsivá teszi az olvasót.

Tetszett a regény mozgalmassága, nem volt olyan pillanata, amelyben nem történt volna valami, egyszerűen élmény volt olvasni. Nem voltak benne kiszámítható jelenetek, nem adta meg könnyen az olvasónak azt, hogy kitalálhassa egyáltalán mit tartogat számára a történet, fordulatos volt. Árulás, családi kapcsolatok, szerelem, intrika, rejtélyek, ez mind megtalálható volt ebben a könyvben, mégsem lett elárasztva vele, megmaradt az egészséges egyensúly.

Értékelés: 5/5 - Ez volt az igazi! Nagyon tetszett, fordulatos volt, minden megvolt benne, ami kellett, méghozzá egészséges mértékben, pont annyi, amennyit a történet követelt magának.

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal

Azzal kell kezdenem, hogy nem csalódtam a Végzet Ereklyéi előzményének tekinthető sorozat kezdő kötetében. Számomra egyáltalán nem volt zavaró, hogy ezt a sorozatot, amely "előzményként" szolgál a Végzet Ereklyéi után kezdtem el olvasni, sőt érdekesnek találtam a kort, a helyszínt és a szereplőket. Azt mondanom se kell, hogy nagyon megszerettem a Végzet Ereklyéit és ez az érzés sodort a Pokoli szerkezetekhez.

Az írónő a viktoriánus Londonba röpít minket a Pokoli szerkezetek sorozattal. Ebben a korban találkozunk az árnyvadászokkal, alvilágiakkal és a démonokkal. Azonban mégse teljesen új minden, mert már régi ismerősként köszöntöttem Magnus Bane-t a boszorkánymestert, sőt még Camille-t a vámpírt is; de ami a leginkább meglepett Church a macska volt :) Mindezek ellenére a történet egy személy körül forog, aki Tessa Gray. Számomra egyértelműen ő a főszereplő, körülötte forog a cselekmény, a legtöbb történeti szál hozzá vezet vissza, és fontos szerepet tölt be az adottsága miatt is.

"... Tessa attól fogva sosem vette le; az angyal még álmában is ott feküdt a mellkasán, az állandó tiktak, tiktak olyan volt, mintha egy második szíve nőtt volna."

Mellette azonban számomra még meghatározó szerepet töltött be a két árnyvadász fiú: Will Herondale és Jem Carstairs is. Ők kiemelkednek a szereplők köréből, de számomra minden egyes szereplő meghatározó a történetben valamilyen szinten, mindegyiküknek van szerepe események sodrában. Érdekesnek találtam, hogy gyakorlatilag a regényben minden apró momentumnak jelentősége van, és a későbbiek során szerepe lesz kisebb-nagyobb mértékben.

"Jem vágyakozva nézett Tessára. - Muszáj menned? Azt reméltem, maradsz, és az őrangyalom leszel, de ha menned kell, hát menj!

-  Majd én maradok - szólt morcosan Will, és levetette magát a karosszékbe, amit Tessa éppen most szabadított fel. - Angyalian tudok őrködni.

- Azért nem vagy túl meggyőző. És ráadásul közel sem vagy annyira csinos, mint Tessa - mondta Jem, és lehunyt szemmel a párnának dőlt.

- Milyen goromba vagy! Akik eddig rám néztek, azt állítják, olyan élményben volt részük, mintha egyenesen a napba néztek volna.

Jem továbbra sem nyitotta ki a szemét. - Ha úgy értették, hogy belefájdult a fejük, akkor igazat beszéltek."

Engem nagyon megfogott az írónő azon megoldása, hogy gyakorlatilag Tessa szemén keresztül – vele együtt nyerünk betekintést az árnyvadászok világába. Kezdetben ő egyáltalán nem részese ennek, csak belecsöppen és folyamatosan ismeri meg a számára ismeretlent, aminek lassacskán ő is elengedhetetlen eleme lesz.

Rá kell mutatnom arra a tényre is, hogy Clare nagyon jól bánik a karaktereivel. Mindenkiről tartogat valamilyen múltbeli rejtélyt, titkot, amely előbb vagy utóbb napvilágra kerül. (Sejtésem szerint, ami ebben a történetben nem derült ki, majd a következő kötetekben valamilyen módon sorra fog kerülni.) Sőt még rak is hozzájuk, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését.

"Sokszor a zagyvaságokban is rengeteg az értelem, ha az ember tudja, hol keresse benne."

Mindezek ellenére nekem még eléggé puhatolózó, óvatos volt a kötet – afféle bevezetés. Azért tartalmazott izgalmas részeket nem tagadom, de még egyenlőre több volt benne a „hétköznapi” élet. Mégis az írónő nem hazudtolta meg önmagát, a történet vége felé tartogatta az igazán nagy durranást, és feldobta a labdát az újabb talányokkal, és homályos megjegyzésekkel. Ekkor már teljes egészében lekötötte a figyelmem, és a kezemhez ragadt a könyv, a befejező sorig már nem is tudtam letenni. A befejezésül szolgáló függővéggel, pedig elérte nálam azt, hogy a második kötetet is minél előbb a kezembe vegyem, hiszen egy újabb titok napvilágra kerülésével kecsegtet.

Összességében tetszett a könyv, még egy kicsit barátkoznom kell azért a helyszínnel, a szereplőkkel és a szituációval (de már most érzem, hogy nem lesz gond). Kíváncsian állok neki a második kötetnek, nagy reményekkel és várakozással.

Értékelés: 5/4 – Első részként számomra nagyon bevezető kötet jellegű volt, még az „ismerkedést” szolgálta, de ettől függetlenül elérte nálam azt, hogy érdekeljen a folytatás.

Tiffany Reisz: Az angyal

Hol és hogyan is kezdjem el??? A legegyszerűbb talán, ha úgy kezdem, hogy nem találok szavakat. :) Ez őszinte és hihető is. A szirén utáni döbbenet, talán ez a legtalálóbb megfogalmazás Az angyalra. Miért döbbenet??? Mert döbbenetes volt, ahogy kezdődött ez a kötet. Most jöhetnék azzal, hogy A szirénnel kapcsolatos értékelésemet azzal kezdtem, hogy "AZTAAA…" és Az angyalra már csak a három pont maradt, vagyis "…". Ez helytálló lenne, de mégis nem fejezi ki azt, amit az első pár fejezet után éreztem. Az igazat megvallva Az angyal első hat fejezete után azt gondoltam, hogy A szirénnel kapcsolatos értékelésem(???), inkább gondolataim teljesen félrementek és valószínűleg félreértelmeztem az egész könyvet. (Majdhogy nem hitemet vesztettem abban, hogy képes vagyok értékelni egy könyvet és felfogom, amit olvasok - egy szóval az őrület határára sodródtam.) Sokat töprengtem ezen és rá kellett jönnöm, hogy nem, mert elkövettem azt a nagy, nagyon nagy hibát, hogy elkezdtem a köteteket sorozatként kezelni. Ez alapból nem lenne gond, mert az, csak hogy én úgy gondoltam ott folytatjuk, ahol abbahagytuk és ugyanaz a koncepció fut végig a többi köteten is, és nem ez történt. Miután erre rájöttem, hogy csak bizonyos mértékig lehet együtt kezelni a köteteteket, mert igen az Eredendő bűnösök sorozat részei, de mégis mások, más kerül a középpontba. A szirénben Nora a központi figura belőle kapunk a legtöbbet; Az angyalban pedig Michael kerül a középpontba, de mégsem olyan hangsúlyos személy, mint Nora - igazából bizonyos mértékig Michael öntudatra ébredésének is tanúi leszünk többek között.

"Ó, a glóriádat ne pakold be, Angyal. Nem lesz szükséged rá!"

Na, de térjünk vissza konkrétan Az angyalhoz. :) Ennél a kötetnél a legelső igen velőbe vágó megállapításom az volt, hogy ez már BDSM a javából, és egyes részektől szó szerint padlót fogtam, mert olyan mélységig nyertem betekintést ebbe a világba, amit a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna (itt talán Nora és Søren búcsúja volt az, ami teljesen mellbevágó volt számomra - talán igen, ez volt a legelső momentum, amikor felszisszentem, pedig elmondhatom a tűréshatárom igen tág). Viszont, ami nagyon tetszett és már A szirénben is megfogott, továbbra is megmaradt, és ezek a párhuzamos történetszálak. Kicsit bővül a csapat és változott a szereplők köre, mégis Nora mellett betekintést nyerünk Michael, Suzanne és Wesley gondolataiba és érzelmeibe is. Az is nagyon megfogott, hogy például Suzanne-val kapcsolatban az írónő hosszú időn keresztül, fejezeteken átívelően homályban tartja az olvasót (gondolok itt a belső indíttatására azzal kapcsolatban, hogy Søren után nyomozzon). Továbbra is ismerkedünk Nora múltjával, de már nem csak rajta keresztül nyerünk bepillantást, hanem a többi karakter segítségével is. Mint már korábban említettem sokkal jobban megismerjük Michaelt, aki A szirénben csak az "ajándék" szerepét töltötte be - ebben a kötetben központi figurává emelkedik, valamint Griffinhez is közelebb kerülünk, attól függetlenül, hogy őt magát nem halljuk (valljuk be nem is lenne úgy olyan érdekes). Griffin szó szerint megszeretette magát velem, és úgy tűnik a történetből, hogy más is megszerette őt.

"Griffin válaszolt volna, de Jamison jelent meg az ajtóban egy kis hűtőszekrénnyel.
– Köszönöm, Alfred – mondta Griffin, és elvette tőle. – Van ezer dollár a sütisdobozban.     Menjen, és vegyen magának valami szépet.
– Vásárolok egy lőfegyvert, és lelövöm magát vele – mondta Griffin komornyikja, és elegánsan meghajolt. – Griffin mester."

Nora és Michael mellett, Søren sötét múltjának részleteibe is betekintést nyerünk a buzgó újságírónő nyomozásának eredményeként. Mégis az az érzésem volt végig, hogy nem tudtunk meg mindent és még mindig vannak a pap életének homályos részletei, amelyeket nem ismerünk.

Emellett meg kell jegyeznem, hogy ebben a kötetben megtörtént az, hogy számomra Kingsley is belépett "az élők sorába". Többet szerepel, most már nem francia szavak és kifejezések összessége a regényben. Kapunk belőle is egy kis adalékot, milyen szerepe van a múltban, milyen a személyisége. Megtudjuk milyen "családi" kapcsolatban áll Sørennel, mégis azt érezzük, hogy ez még nem minden.

"Olyan embernek tűnt, aki annyi vért látott, hogy a Nagy Kaszás gyoshívón volt a telefonjában."

Azt kell mondanom, hogy Az angyalban is voltak olyan momentumok, fordulatok, amelyek teljesen megleptek. Sőt a regény végére az írónő ezekből a fordulatokból szó szerint sortüzet ereszt az olvasóra; fel se ocsúdunk a pillanatokkal korábban olvasott döbbenetből, amikor már ér minket a következő. (Emellett azért volt számomra kiszámítható esemény, amely egyáltalán nem lepett meg, de ennek ez volt a szépsége.)

Mindezek ellenére el kell mondanom, mert nem bírom magamban tartani. Jobban belemélyedve a regénybe volt egy olyan pont, mikor már azt éreztem, hogy Reisz kínozza az olvasót a könyvével. Olyan mesterien szakítja meg az egyes fejezeteken belüli történetszálakat, amelyekkel nem egyszer a téboly határára sodort - hogy most ott mi történik? mi lesz? kit érdekelnek ezek, én most amazt akarom olvasni… Most mondjam azt, hogy szándékosan késleltette a kielégülést - egy ilyet, egy alapvetően szado-mazo szálú regénnyel kapcsolatban leírni igencsak röhejes, mégis így volt. Még meg kell említenem, nem tudok egy olyan eseményt se kiemelni, amire azt mondanám, hogy "igen ez volt ennek a kötetnek a tetőpontja", mert nem volt ilyen. Számomra olyan dinamikus volt végig, hogy minden egyes pillanata fenntartotta az érdeklődésem.

Zárásként azt tudom róla mondani, hogy ZSENIÁLIS. Kíváncsian várom, hogy mit hoznak a folytatások.

Értékelés: 5/5* - Teljesen maga alá gyűrt, és folytatás után éhezik a kicsi lelkem. (Azért kap csak egy csillagot, mert nem tudom mit várhatok a jövőben :P )

Tiffany Reisz: A szirén

Az első gondolatom, mikor befejeztem a könyvet a következő volt: AZTAAA… (igen így nagybetűkkel és három ponttal a végén)

Mindezek előtt azonban muszáj a kezdetektől indítanom. Nem szégyen ajánlásra kezdtem el olvasni a könyvet, mégis akár akartam akár nem nagy előítéletekkel indultam neki tudat alatt, pedig a személy, aki ajánlotta "ódákat zengett" róla, és tudhattam, hogy az Ő ízlésében mindenképpen megbízhatom, hiszen eddig még csak jó könyveket ajánlott nekem.

Mégis úgy indultam neki, hogy megint ezt a szex-irodalmat lovagoljuk meg és úgy tűnik a vámpírok után most ez fog hódítani egy ideig a piacon… (mondom ezt én, akit ugyanúgy elkapott annak idején a vámpír láz és a twilight világa, valamint nem tagadom én is rajongtam, sőt talán még most is rajongok érte, attól függetlenül, hogy már nem 40 fokon égek érte, csak mondjuk a hőemelkedés szintjén). Azonban tovább fűzve a gondolatot: az előítéleteim az Ötven árnyalat trilógiában és a Crossfire-sorozatban gyökereztek. Meg kell jegyeznem az Ötven árnyalattal egyébként nem volt problémám, mind a három kötetet felfaltam; azonban a Crossfire… na az kivágta nálam a biztosítékot - ennek a kifejtésére még a karaktert is sajnálom, tehát inkább nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy két kötetet szenvedtem végig, miután azt mondtam "na ne tovább" és jó ideig hasonló témájú könyvet látni se akarok. Ekkor a következő történt: nem telt el pár hónap és jött A SZIRÉN. Így a könyvet a hátam mögött tudva… és most ezt magára a könyvre értem, nekem ebben az erotikus irodalomban  ő lett a szirén ténylegesen. Miért is???

"Az erotikus regényben az író soha nem akarja, hogy a szereplői fizikailag túlságosan körvonalazottak legyenek. Így az olvasó használhatja a saját fantáziáját, a saját félelmeit. Az erotika az író és az olvasó közös munkája.

- Hogy hogy? - kérdezte Zach. Felvillanyozta, hogy Nora Sutherlinnek saját irodalmi elméletei vannak.

- Erotikus regényt írni olyan, mint először kefélni valakivel. Nem vagy teljesen biztos benne, hogy mit akar a férfi, így megpróbálsz mindent megadni neki, amit akarhat. Bármi és mindent... - Úgy elnyújtotta a szavakat, akár a napfényben nyújtózó macska a hátát. - Minden idegvégződésre hatsz, és végül elkapod azt az egyet. Én elkaptam már magánál?

Zach megfeszítette az állát.

-  Egy olyat sem, amit megcélzott.

- Nem tudhatja, hogy mit céloztam meg." 

Nehezen indult a kapcsolatunk, nyögvenyelősen olvastam körülbelül a könyv feléig - nyilván a megelőző élmények miatt. Azonban barátnőm állandóan unszolt hol tartasz? stb… Végül arra jutottam, mikor már csak ez maradt a "polcon", hogy addig nem olvasok mást, amíg ezt ki nem végzem… és jól tettem, hogy így döntöttem.

Akaratlanul is muszáj kimondanom, amit gondolok (és az utolsó összehasonlítást teszem meg, mert eddig a pontig lehet megtenni): Ha az Ötven árnyalat trilógiát kell jellemeznem egy szóval, akkor az a szó a közönséges lenne.  Ha arra kérnének, hogy A szirénnel kapcsolatban tegyek ugyanilyet, akkor nem tudom megtenni, mert egy szóval nem lehet jellemezni.

Erről a könyvről azt tudnám mondani talán, hogy pikáns, provokatív, pimasz, ugyanakkor mély érzelmeket vonultat fel és sejtelmes. (Semmi pénzért nem hívnám pornónak!!!)

" - Ügyesen betanított? Wesley? Szörnyen rosszul betanított. Arra nem tudom rávenni, hogy megbasszon. De nem hinném, hogy egyes-egyedül azért autózott idáig a városból, hogy a gyakornokomról beszélgessünk, bármennyire is imádnivaló."

Ami mindenképpen megragadott benne, azok a párhuzamos történet szálak. Egyszerre látok Nora és Zach szemével, és kapom meg a gondolataikat;  amit végképp nem vártam: beleszövi az írónő Nora regényét is a történetbe, amivel még egyedibbé válik az egész. Az már külön adalék, hogy Nora által kitörölt regényrészletekből megismerjük a múltját. Mindezek mellett Nora még sem csak az a Szerepváltó nő, hanem kiderül hogy vannak érzelmei is. A végére úgy éreztem, hogy a három férfi, akik Norát körbe veszik mindannyian egy kicsit őt testesítik meg, illetve a vágyait (de ez már az én belegondolásom a történetbe).

"Nora... a szirén és az istennő, a hajó és a borvörös tenger. Vagy megmenti, vagy végez vele."

Mindezek mellett fordulatos a könyv és pontosan a felénél jön el az a momentum (pontosabban jött el nekem), amikor már letehetetlen és tudom kell, hogy mi történik a továbbiakban - konkrétabban nálam a tetőpont a Nyolcadik Körben tett látogatásnál jött el, és onnantól kezdve  végig robogtam a történeten. A legmeglepőbb az volt, hogy még csak innen jött a java a sztorinak, és olyan dolgok történtek és derültek ki, amelyek a legvadabb álmaiban sem jutottak volna eszembe, de így a végére azt mondom gondolhattam volna. Szóval a bekezdés elején felsorolt jelzők közé még odaírhattam volna a meglepő és megdöbbentő kifejezéseket is. :) A szado-mazo, vanília és társai csak fűszerezik a történetet, de nem ez a lényege az egésznek és ezt csak most látom át igazán. Bár nem tagadom ezek nélkül a részek nélkül kevésbé fogott volna meg… megadta a savát és a borsát a regénynek.

Összességében, amilyen döcögősen indult a kapcsolatunk, olyan nagy szerelem lett a vége. Konkrétan még hátra volt több mint 100 oldal, mikor már a folytatásért sikítottam és azt mondtam, hogy MÉÉÉG!!! A képzavar kedvéért: az lett volna az igazi mazochizmus, ha a folytatásra még várnom kéne több hónapot :P

Értékelés: 5/5 - Megfogott, lebilincselt és nem hagyta, hogy szabaduljak tőle.