Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája

Ez a könyv egyszerűen fantasztikus volt! Egy barátnőm ajánlására vágtam bele és mondanom sem kell, hogy nem csalódtam. Féltem tőle,  zavaró lesz számomra az, hogy a történet színhelyéül Magyarország szolgál. Azonban ez a félelmem nem igazolódott be, annyira elvitt a történet. Persze bemelegítésként már korábban elolvastam Gaura Ágnes novelláját a Démoni színjátékot, mely a Borbíró Bori sorozat előzmény novellájának tekinthető. Már ezzel a kis novellával megnyert arra, hogy el akarjam olvasni a könyveket. Tehát mondjuk azt, hogy gyakorlatilag dupla ajánlással indultam neki a történetnek.

A sztori maga nem is Magyarországon indul, hanem Amerikában egy konferenciával, amelyen Bori részt vesz. Megismerjük Bori barátait, hiszen a konferencia résztvevőin kívül más barátai nincsenek a munkája miatt. Ezen a konferencián találkozik a vámpirológia területén elismert szaktekintéllyel is, aki ritkán jelenik meg a nagy nyilvánosság előtt - Eric Bowmannal. A konferencia ideje alatt derül ki az is, hogy Bori munkahelye megszűnik - történetesen a Vámpír Kutató Intézet, ahol Bori vámpirológusként dolgozik/dolgozott. Gyakorlatilag innen és ezzel indulnak be az események és megjegyezném, hogy semmilyen körülmény sem elhanyagolható, amelyről olvasunk, összeér a történet.

Bori hazaérkezik Magyarországra és kap egy "állásajánlatot", vagyis pontosabban egy megbízást Sebes Attilától, aki a nemzetbiztonságnál dolgozik. Ennek a megbízásnak a lényege, hogy Bori épüljön be az IQ-vámpírok közé, akik felvételt hirdetnek és a soraik közé immáron emberek is jelentkezhetnek. Bori és Attila viszonya finoman szólva se rózsás, kapcsolatuk a folyamatos szóváltásban és acsarkodásban teljesül ki. Mégis ezek nagyon vidám perceket szereznek az olvasónak. Én kimondottan szerettem, amikor piszkálódtak egymással és jókat nevettem a beszólásokon. Itt állapítottam meg, hogy Borit sosem hagyja cserben csípős nyelve (és ez a történet során többször be is bizonyosodik).

„– Na végre! – mondta idegesen a telefonba köszönés helyett.– Azt hittem, már megettek. 

– Az még csak ezután jön – feleltem. – Később elmesélem, addig viszont töltsd le nekem a netről, és nyomtasd ki Poe egyik novelláját! Poe. Pé mint Pista, O, mint Ottó és E mint Elemér. 

– Te most bunkózol velem? 

– Igen. Kicsit frusztrált vagyok, és nincs kin levezetnem.”

Ahogy egyre jobban mélyedünk bele Borival együtt az események sodrásába, fény derül arra a rejtélyre, hogy az IQ-vámpírok miért bővítik a soraikat és hogy miért van szükségük Borira.

Mint már fentebb említettem, én előbb ismerkedtem meg Borival az előzmény novellának köszönhetően, ezért nekem kapásból feltűnt a könyvben a Démoni színjátékra utalás, és emlékeztem is a történetre. Továbbá már a novellánál megfogott az, hogy a cím mennyire beszédes - természetesen ez már csak akkor derül ki, mikor az ember lánya olvassa a könyvet. Egyébként ez nekem nagyon tetszik, sokkal élvezetesebb így az olvasás.

Nagyon érdekes, jól felépített és lebilincselő a történet, mindig tartogat valamit az olvasó számára. Az írónő stílusa meg egyszerűen rabul ejtő, nagyon jól bánik a szavakkal, és minden karakter jól kidolgozott. Tetszettek a magyar nevek: Béla és Koppány, akik vámpírok, az utóbbi IQ-vámpír; Kristóf a vérmedve és még sorolhatnám. Borit kimondottan imádtam; egyszerűen hihetetlen, hogy mindenre van egy frappáns megjegyzése hol ténylegesen, hol gondolatban.

Engem nagyon megfogott, egy idő után már nem tudtam letenni és gyorsan a végére jártam Bori aktuális kalandjának. A végére tartogatott még elvarratlan szálakat Gaura Ágnes, amelyek felcsigázzák az olvasót és elérik azt, hogy mindenképpen folytatást kívánjon a "VÉGE az első kötetnek" kifejezés után.

Értékelés: 5/5 - Nagyon tetszett, megfogott. Borit meg egyszerűen imádtam. Nálam beváltotta a novella nyújtotta ígéretet. Örülök, hogy olvashattam.

Special thanks to: Nóra barátnőmnek, aki felhívta a figyelmemet a könyvre és unszolt azzal, hogy minél előbb olvassam el. Még egyszer KÖSZÖNÖM!!! :)

Marissa Meyer: Cinder - Hamupipőke a kiborgok között

IMÁDTAM!!! Minden kétségem ellenére, csak ismételni tudom magam: IMÁDTAM! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy szuszra kiolvastam… nem tudtam elszakadni Cindertől és a történettől.

Kétségeim közt első volt az, hogy nem igazán rajongok (vagyis eddig azt gondoltam, hogy nem rajongok) a sci-fi - szájenszfiksön - könyvekért, és láss csodát a Cinder ezt megcáfolta. Ünnepélyes esküt teszek, hogy többet nem lesznek ilyen elhamarkodott kijelentéseim/gondolataim és nyitott leszek. Emellett abban se voltam biztos, hogy nekem bejön majd ez a mese átgondolás. Ugyebár történetesen itt a Hamupipőke szolgál alapozó sztorinak, és mondanom se kell, hogy kiváló alap a történetnek.

Mielőtt nagyon belecsapnék, azért el kell mondjam, hogy még az se tartott sokáig, hogy felvegyem a fordulatot a könyvvel - kb. két fejezet után már teljesen odavoltam az egészért és még ekkor be se indultak igazán az események.

Na, de lássuk mikor és hol is játszódik a történet:

A futurisztikus jövő tárul a szemünk elé a könyvben, ugyanis a Harmadik korban járunk, a IV. világháború után 126 évvel. A cselekmény Új Pekingben játszódik, ahol egy halálos betegség a letumózis szedi áldozatait, és egy holdlakókkal való háború fenyegető szelei fújnak.

Ebben a környezetben találjuk meg a mi kiborg Hamupipőkénket, Cindert, aki azzal szerzett magának hírnevet, hogy Új Peking legjobb műszerészének tartják. Ez utóbbi tény sodorja az útjába a jóképű herceget, Kait, aki felkeresi Cindert, mivel elromlott a robotja Nainsi, akinek a memóriájában olyan információk lapulnak, amelyek akár egész Új Peking sorsát megpecsételhetik.

„– Mit gondolsz, vírusos? – csücsörített Cinder.

– Lehet, hogy ő is annyira belezúgott Kai hercegbe, hogy tönkrement a processzora.

– Lehetne, hogy egy kicsit ne beszéljünk a hercegről? – hőkölt vissza Cinder.

– Szerintem az nem fog menni. Elvégre az ő androidján dolgozol. Képzeld csak el, hogy ez a robot milyen dolgokat láthatott… – Iko beszéde érezhetően felgyorsult. – Szerinted látta meztelenül is?”

Természetesen nem lenne teljes a történet a gonosz mostoha és lányai nélkül, azonban annyiban módosul a sztori, hogy nem mind a hárman tartják Cindert egy szutykos szolgálónak, mivel az egyik lány - Peony - kimondottan kedves Cinderrel, és szereti őt.

A tündér keresztanya is megjelenik a történetben, de inkább keresztapának mondanám, mivel Dr. Erland személyében találjuk meg őt. Az ő karaktere még számtalan meglepetést tartogat a történet során.

Mindezek mellett egy non plusz ultra, hogy kapunk egy gonosz királynőt is Levana, a holdlakók királynője személyében.
Persze egy igazi Hamupipőke sztorinak elengedhetetlen része a bál, a báli ruha, a bálra való eljutás tökhintóval, ezek természetesen mind megvannak, nyilván ebben a jövőben nem tökhintóval érkezik Cinder a bálra, a járműve mégsem mondható szokványosnak.

Így a nagy tallózó végére azonban egy szereplőről nem feledkezhetünk meg, ő pedig a személyes kedvencem: Iko. Ez az aranyos kis személyiség hibás programozással rendelkező robot egyből belopta magát a szívemben a kedves kis megnyilvánulásaival.

„Iko odagurult hozzá, és a fémfogóival átkarolta magát.

– Kai herceg! Gyorsan nézd meg a ventilátoromat, mert úgy érzem, mindjárt túlhevülök!”

Ezek lennének tehát az "új" Hamupipőke sztori nagy körvonalai, amely teljesen leköti az olvasót. Ezeken az apróságokon kívül egyébként nem is éreztem volna annyira az összefüggést a két történet között. Nagyon izgalmas és lebilincselő, érzelmileg hat az olvasóra, számos fordulattal szolgál az olvasás során. Együtt érzünk a szereplőkkel, kedveljük őket, velük együtt aggódunk, csalódunk... ennyire mélyen hat olvasás közben. Nem egy tündérmesére kell számítanunk, ha ezt a könyvet akarjuk olvasni, azt azért bátran kijelenthetjük. Érdekes, mert volt kiszámíthatósága a sztorinak és mégis nem fájt, hogy ideje korán körvonalazódtak számomra egyes dolgok. Még muszáj kitérnem arra, különösen tetszett a történetben az, hogy az egyes részek az "eredeti" Hamupipőkéből kiragadott részekkel lettek indítva, amelyek nagyon passzoltak.

Így a végére gondolom nem kell kifejtenem, hogy mennyire odavagyok ezért a könyvért. Kalapom emelem az írónő előtt, aki olyat alkotott, amivel az olvasót odaláncolja a kanapéhoz és addig az nem szabadul fel, ameddig nem olvassa végig a "mesét".

Sajnos a legnagyobb szívfájdalmam az, hogy akármennyire próbálom visszaadni, hogy milyen hatással volt rám a könyv, egyszerűen nem tudom, nem vagyok rá képes… Ezért csak azt tudom mondani, hogy el kell olvasni ezt a könyvet, csak igazán így értheti meg bárki is azt, miért tetszett nekem annyira. (Sikító, tomboló, toporzékoló, mélyen bennem szunnyadó énem - mivel felnőtt nőként, így nem viselkedünk - mikor megtudta, hogy ez egy sorozat akaratosan követelte a folytatást, amire sajnos még várnia kell…)

Értékelés: 5/5* - Annyira szerettem! Kell még nekem ilyen mese!

Stieg Larsson: A tetovált lány

Már nagyon régen szerettem volna ezt a könyvet elolvasni, és most volt rá érkezésem. Nem titok, hogy ez a vágyam abból fakadt, hogy a megjelenésekor (pár évvel ezelőtt) gyakorlatilag tömeghisztéria övezte ezt a regényt, és készült belőle film is (nem is egy), ami csak fokozta az érdeklődésem. (Igaz manapság már szinte mindent megfilmesítenek, de akkor is… nagyon nagyon érdekelt, hogy vajon miről szólhat.)

Nehézkesen indultam el vele. Nem is csoda. A könyv stílusa tömör, tényközlő, már-már zsurnaliszta, esetenként mintha egy újságot olvasnánk, nem egy regényt. Nem egy egyszerű olvasmány, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy ebben a regényben minden szónak súlya van, ami igaz is - nincsenek mellékvágányok. Nagyfokú koncentrációt igényel az olvasása (pont ezért esetenként számomra szinte fárasztó volt, mivel általában pihenésképp olvasok és hát A tetovált lány nem éppen pihentető olvasmány…). Az is nehézséget okozhat, már az olvasás kezdetén, hogy nem igazán látjuk még azt a bizonyos fényt az alagút végén, vagyis nem értjük, hogy mire akar kilyukadni az író. Ezt azért is hangsúlyozom, mert három szálon indul el a történet és a kezdetek kezdetén úgy érezzük, hogy ezek a szálak egymástól függetlenek és nem értjük, hogyan is fognak majd eggyé válni.

A három történet szál, három ember köré szerveződik:

Az indítás Henrik Vangerrel valósul meg, aki az egykor nagyon jelentős Vanger-konszern "nyugalmazott" igazgatója, és az életét egy negyven évvel ezelőtt történt eltűnési eset köti le, az eltűnt személy pedig, a szeretett unokahúga: Harriet Vanger. Az öregúr szent meggyőződése, hogy unokahúgát megölték és a gyilkosa immár négy évtizede kínozza őt a születésnapján, emlékezteti arra komor napra, amelyen Harriet eltűnt/meggyilkolták.

„– Próbálj megérteni! Öreg vagyok, hamarosan meg fogok halni. Semmi mást nem akarok már az élettől, mint egy választ – választ egy kérdésre, ami majdnem negyven éve megállás nélkül kínoz.”

A második szál Mikael Blomkvist gazdasági újságíró történetét tárja elénk. Az ő feltűnése, egy balul elsült és rágalmazási ügybe átcsapó újságcikk megírásával, megjelentetésével tárul a szemünk elé. Bepillantást nyerünk a cikk megszületésének a hátterébe, majd a megjelenést követően a bírósági tárgyalással, és az annak során hozott ítélettel is megismerkedünk, valamint ennek az ügynek a lezárását kísérő következményekkel. (Itt még nem tiszta az olvasó számára, hogyan kapcsolódik majd a történethez ez az egész…)

A harmadik szálat, pedig Lisbeth Salander (maga a tetovált lány adja). Ő a legösszetettebb karakter, ugyanakkor ő az, akiről csak morzsákat kapunk meg. Tudjuk, hogy felnőtt létére gyámság alatt áll, mivel pszichés problémái vannak és meglehetősen antiszociális képet mutat. Továbbá a kisebb gondolat töredékekből kiderül, hogy korábban bántalmazták. (Későbbiekben a könyvben is áldozattá válik, azonban lehet, hogy pont azért, mert szociopata a bántalmazóját áldozattá teszi - amit magunk között szólva elég jól kigondol és megszervez.)

„Lisbeth Salander attól félt a legjobban – aránytalan, betegesen nagy és fekete félelem volt ez –, hogy az érzései miatt nevetik ki az emberek. És erre tessék: hosszan tartó munkával, kemény erőfeszítések árán felépített önérzete itt hevert összetörve, megtiporva.”

Ahogy haladunk előre a könyvben, úgy ez a három szál egybefonódik, szinte eggyé válik. Az eltűnési eset lesz a központi téma a cselekmény sodrásában, azonban gyorsan kiderül, hogy nem az állítólagos gyilkosság a hangsúlyos ebben a krimiben, hanem a szexuális bántalmazás és a családon belüli erőszak. Ezen túlmenően különböző pszichés magatartások jelennek meg (itt nemcsak Lisbethre gondolok), és nagy súly helyeződik a női kiszolgáltatottságra is.

Nehéz erről a könyvről írni, mert megdöbbentő az, amivel szembesülünk az oldalakon. Ez a könyv nem egy "lágy" krimi, vagy könnyed olvasmány. Meglehetősen brutális leírásokat tartalmaz, nem finomítja és nem kendőzi el az író ezeket - esetenként földhöz vágja az olvasót az, amit olvas és nem hisz a szemének, hogy leírva látja ezeket az eseményeket; drasztikus az őszintesége.

Végső soron meg kell, hogy valljam minden kezdeti nehézség és brutalitás ellenére tetszett a könyv. Letaglózó a történet, és amint beindulnak az események letehetetlen a regény.

„Vannak azonban történetek, amelyek nem engedik el többet az embert, bemásznak a bőre alá.”

Sok feltárandó rejtély és kiszámíthatatlanság jellemzi, ezért vonzza az olvasókat. A Millennium-trilógia első kötete után elképzelni sem tudjuk még, hogy mit tartogatnak a további kötetek. 

Értékelés: 5/5 - Ez egy nagyon komoly könyv volt, és a téma amely köré íródik meglehetősen kemény. Tetszett a leplezetlensége és a tárgyilagos stílusa. Ha végig gondolom még mindig a hatása alatt vagyok az olvasottaknak.

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A hercegnő

Nagyon a szívembe zártam ezt a trilógiát, annak ellenére, hogy az elején még (Az angyal) eléggé kezdetlegesnek érzetem és nem tudtam eldönteni igazán, hogy most ki kivel van és miről is fog igazán szólni ez a történet az árnyvadászokon túl. Azután szépen bontogatta a szárnyait a történet és egyre jobban beleéltem magam a viktoriánus London és Anglia világába, és a szereplők közötti érzelmi szövevénybe. Végül, pedig ez a záró kötet számomra feltette azt a bizonyos pontot az i-re.

A történet gyakorlatilag ott folytatódik, ahol A hercegben elhagytuk a szereplőket, és az írónő tovább fűzi a szálakat. A megismert szereplőink már a történet elején akcióba keverednek a démonhimlőnek köszönhetően, de már itt érzi az olvasó, hogy ez bizonyára egy elterelő hadművelet lesz és innen nem a "folytatjuk ott, ahol abbahagytuk" vonalé és egyenes ívű befejezésé lesz a főszerep. Innentől indulnak be igazán a fordulatok. A regény cselekménye ez eddigiektől szokatlanul meglehetősen dinamikus, mondhatni mindig történik valami, hogy ne tudjunk elszakadni a könyvtől. Itt azért közbeszúrnám, hogy voltak olyan fordulatok, amelyek azért nem küldtek a padlóra nagy döbbenetemben. Esetenként eléggé kiszámíthatóra sikeredett a történet, mégis számomra ez nem vont le az olvasás élményéből semmit se.

Nálam az is elütött a korábban megszokottól, hogy eddig a "kis hármasunkon" kívül a többi szereplő megnyilvánulása minimális volt, olvastam róluk, de nem éreztem magamhoz igazán közel őket, ebben a kötetben azonban a főszereplők mellé lépnek. Olvasunk a gondolataikról, észrevételeikről, dilemmáikról.

"Cecily az édesanyjától hallotta egyszer, hogy a szomszéd fia úgy néz egy lányra, "mintha ő lenne az egyetlen csillag az égen"; Jem is pontosan így nézett Tessára."

Nyilván ezek a váltások azt is szolgálják, hogy ne egy ragadós, szétfolyó szerelmi gondolatvilágba csöppenjünk bele és olvassuk több száz oldalon keresztül, hanem lazítsanak ezen, kicsit kirántanak bennünket ebből a közegből; valamint amikor szétválnak az események tudjuk követni a Londonban és az azonkívül játszódó fejleményeket.
Ebben a záró kötetben fellebben a fátyol és eloszlik a köd arról, hogy ki is, mi is Tessa és honnan származik. (Itt csak halkan megjegyezném, ezt a vonalat már nem is lehetett volna tovább forszírozni, mert már korábban is volt olyan érzésem, hogy kezd túlerőltetetté válni.) Mi a szerepe a lány nyakában lógó mechanikus angyalnak és hogyan is kerül képbe Mortmain, mi a célja. A regény kezdése - Prológusa - is megválaszolásra kerül az események sodrásában.

Clare a szerelmi háromszöget is feloldja, azzal hogy gyakorlatilag nem oldja meg (na ezt most jól összehoztam :D ). Ennek kapcsán olvasás közben volt nálam olyan pillanat, amikor nagyon elszontyolodtam (mikor még nem értem a történet végére), de aztán minden helyreállt. Igazából azt kell mondjam ennek kapcsán, hogy akárki akármit is mond nekem attól függetlenül tetszett, hogyan oldotta meg ezt a problémát. Véleményem szerint teljes mértékben kiaknázta a történet világa által adott lehetőségeket. (Mellesleg várható is volt, hogy itt mindkét srác győztes lesz, csak azt nem lehetett kitalálni, hogyan hozza ezt össze az írónő.)

"-Emlékszel, amikor egymás mellett álltunk a Blackfriars hídon? - kérdezte halkan. Olyan volt a szeme, mint aznap este: csupa fekete és ezüst. 

- Persze, hogy emlékszem. 

- Abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire szeretlek. Teszek neked egy ígéretet, Tessa. Minden évben egyetlen napon találkozom veled azon a hídon."

Legvégül az Epilógusban, pedig betekintünk a szereplők "jövőjébe" egy visszaemlékezés kereszttüzében,  és azon olvasók számára, akik már a Végzet ereklyéivel is megismerkedtek összeért a két történet.

Soraimat zárva és elengedve a Pokoli szerkezeteket, azt kell mondjam, hogy nekem nagyon tetszett az egész történet, vitt magával és a legvége (mint az én esetemben általában) letehetetlennek bizonyult. Úgy gondolom, hogy méltó befejezésül szolgál A hercegnő és nekem egyáltalán nincs hiányérzetem, mondhatni olyan befejezést kaptam, amilyet szerettem volna.

Értékelés: 5/5* - Nagyon szerettem, vitt magával le se tudtam tenni. Megkaptam a vágyott befejezést.

Apró megjegyzés a végére: Mivel én már a Végzet ereklyéi sorozatból is elolvastam 4 kötetet számos apróságra lettem figyelmes, amelyek innen a Pokoli szerkezetek történeteiből eredeztethetők… Számomra ezt plusz, mivel azt jelzi, hogy Cassandra Clare nagyon figyel a legapróbb részletekre is. (Plusz azt vetíti elő, hogy az abból hátralévő részekben számos eseményt, vagy megnyilvánulást másképp fogok értékelni, vagy esetleg értelmet nyer.)

Jamie McGuire: Veszedelmes sorscsapás

Nekem ez most nem jött be, és Travis se jött be igazán. Tudom, hogy ez utóbbi kijelentésemért nők ezrei köveznének meg, és nagyon sajnálom, hogy ezzel a mondattal kell kezdenem, de hát ez van, számomra ez most tényleg egy igazi „sorscsapás” volt. Úgy tűnik a sokaságban én vagyok a kivétel, amely erősíti a szabályt. (Hiszen csak azzal szembesültem, hogy mennyire nagy rajongás veszi körül ezeket a könyveket.) Olvasás után elgondolkodtam rajta, hogy nyilván nekem voltak túl nagyok az elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, de azt kell, hogy mondjam ez sem igazán helytálló. Hinni akartam abban, ott hibáztam el, hogy egymásutánjában olvastam el a könyveket - rá kellett jönnöm, hogy nem, ezt nem mondhatom.

Kíváncsi voltam, mert mindig is érdekesnek tartottam azokat a történeteket, amelyek a másik fél szemszögéből is bemutatják a sztorit, akár egy könyvön belül, akár külön-külön kötetben. 

Na nézzük én hogyan is látom Travist és a Veszedelmes sorscsapást.

Igazság szerint már a történet eleje se kapott el túlzottan. Onnan indulunk, hogy Travist látjuk gyerekként édesanyja halálos ágyánál. Ezt követően csöppenünk bele az úgymond jelenbe, és hát nem akarom mondani, hogy Travis gondolkodása, véleménye az őt körülvevő emberekről csöppet se irodalmi, sőt meglehetősen nyers, de ezt is vártam - nem lepett meg egyáltalán. Inkább azokra a részekre voltam kíváncsi, amikor már képbe kerül Abby és jönnek - az előző kötetből számomra igen kedvelt - csipkelődős, beszólogatós részek. Ezeket annyira vártam, mert már tudtam, hogy mi volt Abby gondolati többlete és reméltem Travistől ugyanezeket a pluszokat. Itt jött az első komoly csalódás: nem számítottam én filozófiai magasságokba törő mély gondolatokra, de azért nem vártam volna a reakció teljes hiányát. Esetenként olyan volt Travis, mint egy fekete lyuk - üres, semmi reakció, semmi plusz. Pont olyan pillanatoknál hiányoztak ezek gondolati toldások, ahol a leginkább vártam volna. Ekkor az az érzésem támadt, mintha Abbyt olvasnám továbbra is, csak hiányoztak a mulattató megjegyzések, mintha egy kivonat lett volna (konkrétan néha figyelmeztetni kellett magamat, hogy "huhúú ez Travis"). Néha dobott az írónő az olvasónak valamit, egy pár gondolatocskát, de semmi olyat, ami különösebben meglepő lett volna, azonban előfordult egy-két értékelhető megnyilvánulás is.

"...jó eséllyel pályáztam arra, hogy elvesztem az egyetlen galambot, akivel valaha összehozott a jósors."

Nekem azok a részek se voltak "izgalmasak", amikor Abby nem szerepelt, úgymond a külön töltött időszak, mert nem kaptam tőlük semmi olyat, ami meglepett volna, vagy érdekes lehetne… meglettem volna nélkülük. Ahogy jobban mélyedtem bele a történetbe és az események az általam is ismert ívet járták be, egyre inkább megbizonyosodtam arról, hogy nekem Travis nem jön be. Dühkezelési problémái vannak, hisztizik, néha már-már túlontúl nagy szenvedéseket vág le, ami egy idő után nem a sajnálatomat váltotta ki, hanem inkább bosszantott. Ezekért nem tudtam szeretni. (Pedig annyira szeretem a rosszfiús karaktereket, de Travis nem az… sőt esetenként elég nyámnyila önmarcangoló alak volt.)

"Minden porcikámmal egy jellegzetes Travis Maddox-os hisztit szerettem volna kivágni..."

Esetenként Shepley is bosszantott, de sokszor nagyon vidám perceket szerzett egy-egy mondatával vagy pusztán azzal, hogy provokálta az unokatestvérét, ezzel érdekes mondatokat kicsikarva belőle.

"-Aznap, amikor megjelentél a családfánkon, le akartam vágni azt az ágat."

Minden esetre nálam, a vége - az epilógus - vágta ki a biztosítékot leginkább. Ez volt a legnagyobb klisé, amit életemben olvastam: az FBI ügynök Travis, aki 3 gyerekes családapa (megelőlegezem) és 11 éve boldog házasságban él Abbyvel, a matektanárnővel és a gyerekeik rájuk hasonlítanak - komolyan már láttam magam előtt a "fehér kerítéses" amerikai álmot. (És én még azt hittem, hogy a vegasi esküvőt nem lehet túlszárnyalni… tévedtem.)

Összességében jellemezve: az első fele vontatott volt, a végén szenvedtem. A könyv második fele már elnagyolt volt, ahol tudtam mi jön és vártam a félmondtatot vagy eseményt, azok maradtak ki. Nagyon szerettem volna legalább annyira élvezni, mint Abby sztoriját, azonban sajnos nem sikerült. Megint azt kell mondanom a történet elején voltak olyan események és szituációk, amelyek elvittek, de ezek se tartottak sokáig, a végére már nem is maradt belőlük sok maradandó emlékem.

Értékelés: 5/3,5 - Azt se tudom, miért adtam azt a felet - számomra erősen közepes volt ez a könyv. Talán ott a magyarázat, hogy azért voltak olyan pillanatok (leginkább a könyv elején), amikor szívből tudtam nevetni egy-egy szituáción.

Special thanks to: Megint csak Csilla barátnőmnek, akitől ezt a kötetet is kölcsönkaptam. :)

Gaura Ágnes: Démoni színjáték

Fontos leszögezni mindenek előtt, hogy ez nem egy regény, hanem egy novella. Mindenesetre kiváló bevezetésként szolgált számomra és kedvet kaptam hozzá, hogy elolvassam a köteteket, amelyek Borbíró Bori kalandjait vonultatják fel.

Miért is??? (Teszem fel a költői kérdést)

Eredetileg nem ajánlotta nekem senki ezt a novellát, azonban Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája című könyvére egy nagyon kedves barátnőm hívta fel a figyelmem. Elolvastam a fülszöveget és érdekesnek találtam a történetet: egy Magyarországon játszódó sztori, amiben vannak vámpírok és egy kutató, nevezetesen Borbíró Bori, aki a magyarországi Vámpír Kutató Intézet alkalmazottja, és hát nem utolsó sorban magyar író tollából ered mindez. Miközben az első kötet után kutattam, hogy miről is van itt szó… ekkor akadtam rá a novellára. Úgy gondoltam kiváló bevezetés lesz számomra, kicsit jobban megismerkedem a főszereplővel és nem utolsó sorban az írónő stílusával is - egyáltalán bejön-e majd nekem ez az egész. Jelentem a novella elnyerte a tetszésem, így neki indulok a köteteknek. :)

A történetről csak nagyon röviden, mivel maga az egész nagyon rövid a műfajából adódóan is. Nem is akarok fölöslegesen szavakat pazarolni rá, mivel senkitől sem akarom elvenni az élményt. Nekem első körben kicsit in medias res jellegű volt, azonban végig gondolva olvasás után már ezt nem merem egyértelműen kijelenteni. Ebből a novellából megismertem Borit, a testvérét Danit, Bélát a vámpírt, Edvint az IQ-vámpírt, akivel Béla hozza össze Borit. Hősnőnk egyértelmű céllal akar egy IQ-vámpírral találkozni - azért, hogy mintát gyűjtsön tőle. A történet rövidsége ellenére azért volt benne csavar, amivel az olvasót meglepi az írónő, emellett a testvérek párbeszédei is nagyon üdítőleg hatottak.

"...IQ-vámpírtól DNS-mintát szerezni kábé annyira esélyes, mint egy kétnapos zombinak országos matekverseny nyerni, de erre már garantáltan nem fog emlékezni holnap."

Gyakorlatilag bizonyos mértékig betekintést nyerünk abba, hogy miről is fognak szólni a kötetek, vagyis kapunk egy bevezetőt ebbe a világba.

Így utólag nagyon elmésnek tartom a címválasztást - frappáns, mégsem lövi le az írónő a poént, az elolvasás után válik beszédessé. Tetszett Gaura Ágnes stílusa is. Nem hiányoztak ebből a kis szemelvényből a humoros részletek és egyáltalán nem volt túl sok belőlük.

Összességében nagyon tetszett ez a novella. Mint már a legelején említettem, én igazából bevezetésként használtam ahhoz, hogy kiderüljön tetszene-e nekem a történet. Kedvet kaptam a könyvekhez és el is fogom őket olvasni.

Értékelés: 5/4 - Bevezetésnek kiváló volt, meghozta a kedvet ahhoz, hogy elkezdjem követni én is Bori kalandjait.

Tiffany Reisz: A herceg

Mindig bajban vagyok, amikor neki fogok Reisz könyveit értékelni. Ez már a harmadik kötet volt, amit tőle olvastam, és hihetetlen, hogy ez a nő mindig túl tudja szárnyalni önmagát. A szirénért kezdetben még annyira nem rajongtam; az angyalnál már faltam a sorokat; a herceg meg egyszerűen elképesztő volt és gyakorlatilag egy szuszra kiolvastam - vitt a történet.

Így a harmadik kötetre már kezdem megszokni, hogy az események leginkább Nora, Søren és Kingsley, vagyis a "szentségtelen szentháromság" körül forognak, ez mégsem teszi  unalmassá a történetet. Érdekes, mert kettős érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban: először mintha kicsit megfeneklettnek éreztem volna, de ez teljes egészében nem igaz, viszont hihetetlenül nagy élvezetet nyújtott az olvasás - ez inkább a történetnek volt köszönhető. A könyv szerkezete adott egy kis kiszámíthatóságot - a történetszálak periodikus váltakozására gondolok.  Nekem ez szokatlan volt, mivel eddig az volt a jellemző, hogy az írónő váratlanul ugrál a történetszálak között és vannak olyan szálak, amelyeket hosszasan pihentet és ezzel fenntartja az olvasó érdeklődését, sodróvá teszi az eseményeket. Ez most nem történt meg, inkább a fejezeteken belül hozta a fordulatokat. Emiatt kicsit vesztett a dinamikájából a történet, de ez az élményen nem rontott.

Ebben a kötetben is közelebb kerülünk az egyik szereplőhöz, jelen esetben Kingsleyhez. Számos olyan dolog derül ki, amire nem is gondoltunk volna az első két kötetet követően, de hát ehhez nagyon ért az írónő, hogy mikor kell nekünk bedobni a csontot, hogy rágódhassunk rajta. Érdekes, hogy a szirén volt Nora, az angyal Michael, de a herceg nem egyértelmű (legalábbis számomra nem), hiszen két "herceget" is kapunk a kötetben: az Alvilág hercegét Kingsleyt és Kentucky hercegét Wesleyt. Mégis nekem nagy kedvencemmé vált Kingsley és őt érzem hangsúlyosabbnak. A stílusa mindent visz és nemcsak a felnőtt énje, hanem a kamasz is.

„Kiűzték a civilizációból, és minden bocsánatkérés nélkül egy középkori barát magömléses álmába pottyantották bele.”

Érdekesen indul a történet, hiszen Nora aktáját olvashatjuk legelőször, és gyorsan ki is derül az indítás oka: az aktát ellopták. A tolvaj kiléte egészen a regény végéig homályban marad és mikor eloszlik a köd, kiderül ki üldözi a szereplőket jön a döbbenet. Végig járjuk Søren és Kingsley múltját, rengeteg részletet ismerünk meg mindkettejük életéből, főleg azokból az időből, mikor az életük szála összefonódott. Kiderül Nora hogyan került a képbe - ezt már korábban megtudtuk, de inkább az álom megvalósulása az, amit hitetlenkedéssel olvasunk. A történet ezen foszlányai voltak, amelyek igazán megfogtak és vittek magukkal. Én ezt tekintettem a történet egyik főszálának és elsődlegesnek, a múltat és a jelent is együtt véve. 

„…Álmodtak egy ilyen lányról, álmodtak, de soha nem merték remélni, hogy tényleg létezik. Az egyetlen lány, aki vadabb és veszélyesebb, mint ők ketten együtt. … És Søren megtalálta. És megosztozik rajta vele.”

A másik fő irány Nora és Wesley kapcsolata volt.  Érdekes kicsit többet vártam ezektől a részektől és ennek ellenére legtöbbször Nora humora vitte el nálam, segített át ezeken a fejezeteken. Annyira nem volt izgalmas, mint vártam volna. Igaz volt benne egy kis fordulat, amivel kicsit fűszerezve lett a történet, mégis számomra elmaradt a megszokottól.

"Wesley visszatért a jelenbe, megfordult, és ott találta Norát maga mögött, aki a kantárnál fogva egy lovat vezetett.
– Nora… Mégis mit…
– Az enyém lehet? Olyan cuki.
Nora rávigyorgott, majd elfordította a fejét, és megcsókolta a ló orrát. Az állat kifújta a levegőt, és megrázta a sörényét.
– Náspáng a neve. A Sors akarta így. Mi összetartozunk."

 Mindezek mellett azonban azt kell mondanom Reisz nagyon ért hozzá, hogy a könyvei végére tartogassa a legnagyobb durranást és ez be is következett többszörösen is. Hihetetlen mit tud még kitalálni… Na én itt fogtam padlót. A regény zárása a már megszokott függővég, amivel az őrületbe kergeti az olvasót, míg nem tudja a kezébe venni a következő kötetet.

Hihetetlen, de ezt a könyvet is imádtam a kis kiszámíthatósága és a vesztett dinamizmusa ellenére. A történet hihetetlen és fordulatos, még mindig tudja úgy fokozni az írónő, hogy ne legyen unalmas, s véletlenül se tudja kitalálni az olvasó, hogy mit tartogat a következő kötet. Ezekben rejlik Reisz zsenialitása.

Értékelés: 5/5** - A két csillag magyarázata: Amikor elolvastam a könyvet szóhoz se jutottam… Hihetetlenül, brutálisan jó volt a fent leírt kisebb negatívumai ellenére, ami inkább a szerkesztésnek és nem a történetnek szól (nem kis idő kellett hozzá mire össze tudtam magam annyira szedni, hogy a fentebbi sorokat megírjam).

Special thanks to: Inkának, aki számos akadály ellenére hozzásegített az élményhez. Köszönöm!!! :)