Nagyon a szívembe zártam ezt a könyvet.
Kíváncsiságból kezdtem bele eredetileg, mert nagyon vonzó volt a fülszöveg,
valamint maga a kor, amelyben játszódik eleve vonz. Személy szerint nekem
annyit bőven elég volt tudni erről a kötetről, hogy a 19. századi viktoriánus
Londonban játszódik, fantasy, és steampunk. Érdekesnek tartom azokat a történeteket, amelyek ilyen
környezetben játszódnak, akármilyen műfajról beszélünk is. Mindenesetre nem
hittem volna, hogy ennyire rabul ejt majd Alexia Tarabotti története.
Miután ilyen sikeresen belőttem térben és
időben a sztorit, hát hogyan is fogjak bele… Már az elején magával ragadott a
történet. Tarabotti kisasszony és Lord Maccon kettősével már a történet
kezdetén megismerkedünk, és ebben a könyvben ők mindent visznek. A kettejük
közötti szócsaták és érzelmek vihara (lehet érzelmek helyett az ösztönök
találóbb lenne) valahogyan mindig előre kúszik a sztoriban, de ez engem
egyáltalán nem zavart, sőt kimondottan üdítő volt, hogy már a kötet végére
dűlőre jutottak egymással és még nem kerülgették egymást úgy, mint macska a
forró kását köteteken és több száz oldalon keresztül. Ez utóbbi kétségtelenül
az írónőt dicséri.
„– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf.”
Ahogy belevágunk a könyvbe egyből egy rejtéllyel találjuk szembe magunkat, vagyis inkább Alexiánk és Lord Maccon. Ennek a rejtélynek a megoldása lenne az, ami végig megy az egész cselekményen, mégis én inkább mellékszálnak éreztem ezt, megvolt azért, hogy irányítsa a történetet, terelgesse a szereplőket, de ennél többet nem nyújtott.
A karakterekről is muszáj említést
tennem, mert nem lehet csak úgy elmenni mellettük. Nem olyan nagyon
kidolgozottak, nem feltétlenül éreztem bennük mélységet, akár néhányat
sablonosnak is mondhatnánk és mégis annyira szerethetőek mindannyian, hogy ezen
is könnyen túllép az olvasó. A két már említett szereplő mellett azonban még
mindenképpen kiemelném Lord Akeldamát a borzalmasan szirupos jelzőket használó boly
nélküli vámpírt, aki sosem ismétli önmagát; Lyall professzort, Lord Maccon jobb
kezét; és Miss Hisselpenny kisasszonyt Alexia borzalmas kalapokat viselő
barátnőjét, aki a - kalapjait leszámítva - konzervatív erkölcsök főképviselője
a naivságával együtt; valamint azért Alexia családjáról se szabad
elfeledkeznem. Nagy vonalakban ők lennének azok, akik még szórakoztatóbbá és
könnyedebbé teszik ezt az egészet.
„– Ivy kedvesem – szólt Tarabotti kisasszony, amikor barátnője felbukkant –, igazán remek, hogy ilyen hamar sikerült beszorítanod e sétát a programodba. Nicsak, milyen förtelmes a tökfödőd! Remélem, legalább nem került egy vagyonba.– Ó, Alexia! Elbűvölően tuskó módon szidalmazod a kalapomat.”
A könyv stílusa az, ami egyből magával ragadja az olvasót. A kort bemutató leírások - ruhák, napernyők, szokások, erkölcsök, találmányok - is szerves részét képezik a történetnek, és nem érezzük azt, hogy ezek az oldalak megtöltését szolgálnák. Így válik teljes egésszé a történet, és ezeknek köszönhetően fel sem merül, hogy esetleg hiányérzet keletkezzen az olvasóban.
Összefoglalva: Ez egy könnyed, szórakoztató olvasmány. Nagyon tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a kort, amelyben játszódik és a fantasyt, valamint nem akadnak fenn azon, hogy a karakterek nem feltétlenül olyan nagyon részletesen kidolgozottak, ennek ellenére vidám perceket tudnak szerezni az olvasónak.
Értékelés: 5/5 - Nagyon megszerettem ezt a történetet,
nem tudom miért vártam vele eddig, hogy olvassam.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése