A. O. Esther: Frigg rokkája I.

Fülszöveg:

"Valaki  vár valahol, akivel összetartozol, és akiért a halálon is átkelnél, csak hogy megtaláld.

A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal...

Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.

A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett... Noha a férfi tuja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba...

Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is...

Frigg rokkája azonban könyörtelen... Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?"

Az első könyvem volt az írónőtől és nagyon megfogott. Már annak idején a fülszövege alapján érdekesnek találtam, de így az olvasás után még jobban tetszik/tetszett a történet. Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, mert vitt magával a történet, és a szerkesztési stílusa is segíti az olvasót; a párbeszédek dinamikussá teszik nincsenek több oldalnyi leírások, amelyekbe esetenként már bele-bele unnánk és ezek nélkül sincs hiányérzetem, számomra egy teljes egészet alkot a könyv.

Maga a történet is érdekes, a hőseink a 21. századból csöppenek hirtelen, egy varázslatnak köszönhetően a 10. századba - a sötét középkorba a vikingek közé, ahol meg kell tanulniuk boldogulni. Már alapvetően ettől érdekesnek ígérkezik a történet és egy kiváló alapként szolgál, továbbá fűszerezi még nem kevés misztikum, és egy különleges szerelem is a sztorit.

Itt szeretném megjegyezni, hogy minden elismerésem az írónőnek, mert egy kiválóan felépített világot tárt elénk, a karakterek kidolgozottak, mindannyiukat eltudtam képzelni, mindenkire emlékszem, megismertem őket, elém tárult a személyiségük.

Nem akarok sokat a történetről írni, mert egyszerűen olvasni kell. Számomra azonban megdöbbentő volt, ahogy indít a regény. Egy tragédia, veszteség, amely során a Sommerland-testvéreket ismét egymáshoz sodorja az élet. Már itt érezhető volt, hogy közöttük sokkal több van a testvéri szeretetnél; egyfajta bajtársiasság, mély barátság és bizalom húzódik meg mögötte. Ekkor még csak érezzük, azonban a későbbiek során, ahogy halad a történet kiderül, hogy min alapszik ez.

"-Felnőttem? Húszévesen? Szerinted így néz ki egy normális felnőtt? 

Alex elmosolyodott, és megcirógatta a lány dühös arcát. 

-Hát, igen, szerintem határozottan úgy festesz, mint egy felnőtt nő. Normálisnak, mondjuk, nem mondanálak."

Sonja karakterét nagyon megkedveltem a történet során. Érdekes személyiség tárul elénk, miközben megismerkedünk vele. Érezhető, hogy a "karmikus álmai" hatással vannak az életére, és bizonyos mértékig ebből is ered a visszahúzódása, azonban a testvére és annak zenekara mellett biztonságban érzi magát és a későbbiekben Einarr mellett is; mellettük kivirul és kinyílik a karakter. Mindezek mellett egy nagyon erős, harcos jellem is elénk tárul, aki küzd önmagáért, és azokért akiket szeret. 

Alex karaktere is érdekes. A védelmező nagy testvér, a rockzenész, aki ugyanakkor rendkívül érzékeny is. Éleslátása már-már csodálatra méltó, és ezzel nem egyszer húzza ki a csávából barátait a középkorban.

Még egy karakter nem elhanyagolható Einarr, hiszen ő még a másik kulcsfigura ebben a történetben. A hatalmas viking harcos, akinek megdobban a szíve egy "dalnok" lány iránt, de nem is gondolná, hogy valaha is esélye lehet a szerelmüknek. Einarr a külseje és a viking mivolta ellenére egy érző, érzékeny ember képét mutatja vissza a lapokról, aki a szeretteiért mindre képes. Bár már a történet vége felé ő is rádöbben arra, hogy boszorkány anyja (Brenna) nagyban megnehezíti majd az életét.

"Sonja már nem félt. A zene és ő egyek voltak. Már nem fogta vissza a hangját, sem a dal teret követelő erejét. A Scarborough fairt énekelte, és amikor a szám felénél tartott, megpillantotta az egyetlen szempárt, amit keresett. Einarr csodálattal, féltéssel, büszkeséggel vegyes szerelemmel nézte őt. Sonja arca felragyogott, (...)"

A többi karaktert is bátran kiemelhettem volna még, hiszen mindannyian nagyon jól kidolgozottak; a rock banda tagjai: Leif és James, vagy akár Einarr testvérei: Marcus, Asa, Hakon, de Laetitia-t is említhettem volna.

Nagyon tetszett az egészben az, ahogy az írónő elindította egy felütéssel a történetet és gyakorlatilag úgy épült az, mondhatni tégláról-téglára mintegy ház. Nem tört meg sehol sem a sztori, az olvasás során számomra nem voltak nem oda illő részek. A történet szálak váltakozása sem volt fárasztó - mindig a kellő pillanatban jött a váltás. Külön tetszik, hogy azért a skandináv mitológiára épít, hiszen maga Frigg rokkája onnan ered, és erre fűzi fel a misztikus, boszorkánysággal átszőtt történetet. Ugyanakkor mindennek ellenére nem hiányzik a sztoriból egy cseppnyi humor sem, ezek is nagyon jó helyen vannak a történetben egyáltalán nem érzi az ember tolakodónak, vagy túl erőltetettnek. Mindezek mellett számos szép és tartalmas gondolatot is fel-fel csillant a történet. 

"Mindannyian cipelünk fájó dolgokat, és mindenkinek a magáé tűnik a legnehezebbnek... Az élet már csak ilyen. De nézd a dolgok jó oldalát! Valami csoda folytán ugyanoda sodródtunk, így van kivel megbeszélni a kétségeinket és a félelmeinket."

A másik dolog, amiért nagyon oda voltam: a versek (vagy dalszövegek)... gyönyörűek voltak és rettentő találóak, szinte már-már hallottam ahogy Sonja és Alex énekli őket. Továbbá rendkívüliek a karmikus utalások, amelyek már szinte hátborzongatóak, ahogy bele vannak szőve a történetbe és azt olvasva, csak csodálkozik az ember, hogy micsoda apróságok és mekkora jelentőségük lett a kötet végére.

Egy dolog volt, ami olvasás során egyszer-kétszer feltűnt nekem: Einarr esetenként 10. századi viking harcos létére meglehetősen 21. századi stílusban fogalmazza meg a mondani valóját. Ezzel szemben viszont a gondolkodása, és a megnyilvánulásai számomra teljesen korhűek voltak. Az előbbit az olvasás után betudtam annak, hogy Einarr Frigg rokkáján keresztül képes a 21. századba menni, ezért az ottani emberekkel való találkozás valamiképp nyomot hagyott rajta. (Ezzel ki is mentettem őt szépen :) )

Összességében nagyon tetszett a könyv, és várom a folytatást, hiszen számos nyitott kérdés maradt még, amelyek remélem a jövőben megválaszolást nyernek. Ez különösen megnyerő a történetben, hiszen az írónő véleményem szerint számtalan nyitott kaput hagyott még, amelyek kíváncsivá teszik az olvasót, és érdeklődéssel tekint a folytatások elé. A történet vége meg egyszerűen kínzás... kérem szépen így nem lehet befejezni egy könyvet! Ennek az első résznek a legnagyobb nyitott kérdése a vége, ilyen függővéget... mikor befejeztem ettől lettem rosszul... egyből a folytatást szerettem volna, hiszen nem lehet az, hogy ilyen befejezés után sokat főjek a levemben, hogy mi lesz az általam megszeretett karakterekkel...

Értékelés: 5/5 - Nagyon szerettem a könyvet, minden betűjét, nem volt olyan pillanata, amikor untatott volna, teljesen magába szippantott a világ. (Arról nem is beszélve, hogy gyönyörű kiadású könyv!)

Külön köszönet:

Nagyon szépen köszönöm az írónőnek, A. O. Esthernek! Nagyon megtisztelt azzal, hogy küldött nekem ebből a csodálatos történetből egy példányt, és így egy különleges olvasmányélményt tudhatok a magaménak. Még egyszer köszönöm! :)

On Sai: Scar

Mielőtt belekezdtem volna ebbe a könyvbe nagyon tartottam tőle, leginkább a témája miatt, és ezért nem is vágtam bele korábban. Nekem valahogy nem jött össze a kis fejemben a sci-fi világ a kereszténységgel, és ha igazán őszinte akarok lenni a vallásos téma volt az, ami kétségeket ébresztett bennem. Mindig fenntartásaim vannak a hasonló témájú könyvekkel kapcsolatban, de végül mégis belevágtam a Scarba és nem bántam meg.

Mielőtt belekezdenék a könyvvel kapcsolatos "élményeim" taglalásába, muszáj hangsúlyoznom, hogy ez a sorozat nem olyan mint a Calderon, és aki arra számít, hogy hasonló könnyed hangvételű, vicces történetben lesz része, az egy kicsit csalódni fog ezen a téren. Azonban senki kedvét nem akarom elvenni a Szivárgó sötétség sorozattól, ezért gyorsan megjegyezném, hogy a Scar sem mellőzi a humort. Vannak benne vicces megnyilvánulások a szereplők részéről, amelyeken jót mosolyog az olvasó. 

"A Biblia nem egy szerelési útmutató a Hogyan bütyköld meg a világot sorozatból!"

Az igazat megvallva, saját részemről elmondhatom, hogy nem is vártam egy Calderon stílusú könyvet, már a téma miatt sem, és nem is hiányzott az a fajta humor, pedig Calderon kalandjait is olvastam már és mindkét könyvet imádtam.

Mindezek után azzal kezdeném, hogy még én magam se gondoltam volna, de már az olvasás legelső pillanataiban beszippantott ez a könyv. Az "sejtelmes" Előszó után alig vártam, hogy "visszaröppenjek az időben" és megismerjem a történetet - Scar történetét.

"-Üdvözlöm a Scar P'Soluth Ember-mentál Interplanetáris Kiképzőiskola végzős növendékeit, mind a mentálokat, mind az embereket. Mielőtt kiteszik a lábukat innen, hogy kémek, űrorvosok vagy egyszerű bolygóközi tisztviselők legyenek, még vár önökre egy történet. Hogy betöltsék a feladatukat, a világ védelmét, valamit tudniuk kell."

Már így utólag nem tudom eldönteni, hogy tényleg Scar történetét olvastam-e. Nem igazán éreztem a kötet címadó szereplőjét olyan nagyon hangsúlyosnak és kiemelkedőnek, bár igaz, hogy a történet körülötte forgott leginkább, róla szólt. Mégis Scar mellett számora a két mentál is meglehetősen nagy súllyal szerepelt a könyvben. Emiatt se nagyon érzem a történetet igazán Scarénak. 

Maga a kötet által bemutatott világ nagyon jól kidolgozott, felépített. Tetszett, hogy olvasóként belecsöppentem ebbe a sci-fi világba, és az olvasás folyamatában ismertem meg ennek a jellegzetességeit. Magamtól jöttem rá, hogy egyes dolgok mit jelentenek és a szóhasználat (az ebben a világban uralkodó szleng) se volt zavaró, nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi mit jelent - egyértelmű volt. Emellett érdekes környezetet adott maga az időszak is, amelyben a történet játszódik - egy vallás háború utáni korszak, melyben még az eltelt idő ellenére is jelen vannak a múlt sérelmei.

A történet maga 4 szálon fut, a 4 központi szereplőn - Scaron, Artúron, Donon és Lucyn - keresztül. Egy-egy részben az ő szemszögükből ismerjük meg az eseményeket, sőt betekintést nyerünk a múltjukba is, és a történet sodrásában ez a 4 fő szál, 4 szereplő története összefonódik. Az események végkifejlete számomra meglepő fordulat volt, sose gondoltam volna, hogy a legősibb ellentétre lyukad ki a legvégén a sztori és mégis ez volt a legjobb az egész történetben, mert ebben a környezetben még érdekesebbé vált ez.

Az emberek és a mentálok közötti különbség is nagyon érdekfeszítő volt. A mentálok által képviselt, már-már túlontúl sarkított racionális és bizonyos mértékig, esetenként érzelemmentes gondolkodás nagyon érdekes volt a számomra. Főleg, hogy mindenre keresték a racionális magyarázatot, és mégis akad közöttük egy renegát, aki másképp áll a dolgokhoz és ez fűszerezi igazán az ő társadalmukat, és magát a történetet is. Emellett az emberek, ezen belül is a keresztények szerepe, hogy gyakorlatilag ebben a világban üldözöttek, és Isten szerepe a keresztény társadalmon belül. Már maga az a tény, hogy egy rejtőzködő szektát alkotnak a vallás hívei, és mégis számomra a legérdekesebb az volt, hogy az általuk csodált Isten testet ölt, megjelenik, kommunikál - jól fogalmazzák meg a mentálok: entitásként van jelen ebben a világban. 

"-Isten vagy? Vagy vannak olyanok még, mint te? 

Vannak olyanok, mint te? - kérdezett vissza Isten, és elvett egy újabb süteményt."

A két, számomra háttérben meghúzódó szerelmi szál is adott egy kis ízt a történetnek. Nem volt tolakodó, és még jobban hangsúlyozta, érzékeltette a két társadalom közötti különbséget, viszont össze is kapcsolta a karaktereket.

A 4 szereplő közül hozzám leginkább Scar és Don került közel, velük szimpatizáltam a leginkább, a hozzájuk kapcsolódó részeket szerettem a leginkább olvasni. Lucy-vel kapcsolatban már vannak ellenérzéseim, nagyon szerettem volna szeretni, de mégis valahogy amikor őt olvastam sokszor ellenérzéseket váltott ki belőlem, nekem ő nem lett szimpatikus (nem idegesített, de nem is szerettem meg). Számomra ő egy megosztó figura volt a könyvben. Artúr nálam közömbös maradt, az ő karakterével kapcsolatban kicsit azt éreztem, hogy kiszakadt a komfort zónájából és azóta több-kevesebb sikerrel önmagát keresi, és a kora ellenére gyakorlatilag az események következtében kezd felnőtté válni, és veszi észre ténylegesen, hogy mi zajlik körülötte a világban. Rajtuk kívül még van egy szereplő, akit muszáj kiemelnem, ő pedig Chester lenne a trónörökös. Nálam ő volt a legnagyobb játékos a történetben; még nem igazán tudom őt hova rakni magamban, de remélem a folytatások során egyre tisztábbá válik majd az ő szerepe. Mégis vele kapcsolatban valahogy úgy érzem, hogy még nagyon sok meglepetést tartogat majd a jövőben az olvasók számára.

Összességében az egész könyv nagy hatást gyakorolt rám, más-más téren. Az írónő mesterien bánik a szereplőivel és az általa teremtett világgal. Olvasás közben számomra megelevenedett a történet, a szereplők életre keltek.  Nagy elismerésem ezért, mert szerintem ezt a legnehezebb elérni. Mint ahogy említettem a vallásos téma miatt ódzkodtam, de kellemesen csalódtam egyáltalán nem arra számítottam, ami kaptam; és ez a vetület is meglehetősen körültekintően kidolgozott volt, szerves egységként illeszkedett a történetbe.

Értékelés: 5/4,5 - Nem avattam kedvencemmé a Scart, viszont egy nagyon érdekes olvasmány volt, és nagyon is megérte időt szakítani rá. Nem egy szokványos történet, és pont ezért kapja el már a legelején, az ilyen, kicsit rendhagyó történetekre éhező olvasót.

Tiffany Reisz: Az úrnő

Végre, végre eljött a pillanat, hogy a kezembe vehettem Az úrnőt és nem is volt kérdés, azonnal neki kellett állnom az olvasásának.

Ez a kötet ott folytatódik, ahol A herceg eseményeit elhagytuk. Norát elrabolták...

Már ez a momentum megadja a regény feszültségét, amelyet még nyomatékosabbá és feszítőbbé tesz maga a szerkesztés - a részek és fejezetek címei a sakkot és a táblán felálló figurákat idézik meg számunkra: A bábuk felálltak, indulhat a játszma!

Nekem nagyon tetszett ez a szerkesztés, kreatívnak találtam azt, hogy a megjelenő sakkfigurák mennyire jellemzik az általuk jelölt karaktereket. Ebből adódhatna akár a történet kiszámíthatósága is, hiszen továbbra is megvannak a már jellemző váltott történetszálak, azonban sose tudjuk mi a következő lépés, ki lép, és ezért az se láthatja előre az olvasó, hogy éppen melyik szereplőt kapjuk kézhez a következő fejezetben. A már megszokott és megszeretett karakterek mellett, akik köré gyakorlatilag épül a regényfolyam belép Grace, Zach felesége, akit már A szirénben feltűnt, mégis most őt magát olvasni teljesen más, mint hogy felbukkan, de igazából nem tudjuk, hogy kicsoda, micsoda és mit gondol. Mellette még Søren unokahúgát, Lailát ismerhetjük meg. Lényeges, hogy mellettük hozzám sokkal közelebb került Søren is; valahogy már nem volt az a jeges skandináv férfi, hanem felbukkantak az érzései (igaz őt magát, a gondolatatait még mindig nem olvashattuk, de a többi szereplővel, különösen Grace-szel folytatott beszélgetései során sokkal jobban megismerjük, mint eddig bármikor). Nora és Kingsley humora, és a lapokról megismerhető személyisége egyszerűen verhetetlen. Tetszett, hogy Nora még akkor sem veszíti el humorérzékét, és szemtelenségét, amikor a saját élete forog kockán.

"- (...) Nem sűrűn vagyok nők társaságában. Sokkal jobban szeretem a férfiakét.
- Nekem sincs sok barátnőm. Kevesebb dráma, több farok. Megértem magát."

A regény nagy része Nora rabsága és a többieknek a kiszabadítására tett erőfeszítéseit ölelik fel. Mindeközben felelevenítődnek az olvasó előtt régi történetek Søren, Nora és Kingsley múltjából, melyeket Nora "mesél el" Marie-Laurenak, a fogvatartójának. Az az igazság, hogy mi olvasók nem igazán érezzük ezeket elmesélésnek, hanem inkább közbeékeléseknek, melyek fellebbentik a fátylat a múltról, így annak bizonyos részeit ismerjük meg, viszont vannak történetek, amelyek számunkra már nem ismeretlenek. Mégis volt egy-két gyöngyszem ebben a visszaemlékezés áradatban, amelyekért megérte őket olvasni.

Ezzel párhuzamosan a kiszabadítók táborát is jobban megismerjük, érezzük mennyire aggódnak Noráért, és bármire képesek azért, hogy újra közöttük lehessen. Ekkor már szinte érzi az olvasó a tehetetlenség, és a tenni akarást kettősét.

"- És aztán? - kérdezte Wes.

- Kihozom - mondta Kingsley. 

- Maga hozza ki? - Wes odafordult Kingsley-hez. - Maga és milyen hadsereg? 

- Nincs szükségem hadseregre. 

- Mi az? Maga a francia James Bond, vagy mi? 

- Dehogy. James Bond vanília. 

- Máris jobban érzem magam - mondta Wes és ujjaival végigszántott a haján. - 

Perverz James Bond megmenti Norát."

Végül megszületik a döntés, ami akár hőseink sorsát is megpecsételhetné. Mégis vannak olyan momentumok, amelyeken keresztül érezhető, hogy van érzelmi mélysége a könyvnek, a szereplők közötti kapcsolatnak.

Nagy vonalakban erre épül fel a sztori, de azért a kellő időben mindig csavarint egyet az írónő a történeten. Egy-egy szereplőt jókor, jó helyen, és jó időben dob be szituációkba. Mesterien keveri a szálakat, és magát a sorozatot jellemző humor is megvan a történetben. Természetesen elmaradhatatlan erotikus részletek fűszerezik továbbra is kellő mennyiségben a sztorit.
Mindezek mellett azért, nem lehet elmenni amellett, hogy a befejezés tipikus "happy end". Mindenki megtalálja a párját, számítását, mindenki boldog a már általunk megszeretett szereplők közül. Ezzel a boldog befejezéssel végső soron a regényfolyam egy része is leszárul. Hiszen Az úrnő az Erdendő bűnösök sorozat Vörös évek folyamának befejező kötete, amelyben Nora Sutherlint, erotikus regényírót és dominát ismerhettük meg, az ő életét, és azt őt körülvevő embereket.

Összességében nagyon tetszett a történet. Egyszerűen lebilincselő volt olvasni. Igaz néha egy-két visszaemlékezés nem nagyon kötött le, és a Wesley és Laila között kialakuló kapcsolat se lepett meg túlzottan, sőt meglehetősen kiszámítható volt, hogy a végén erre viszi ki az írónő ezt a szálat.
Várom a folytatást, amely már a Fehér évek első kötete A szent lesz.

Értékelés: 5/5** - Nagyon szerettem, azt kaptam amit már eddig is megszokhattam az írónőtől. Még mindig meg tud lepni egy-egy húzásával.