Gaura Ágnes: Lángmarta örökség

Egy sikeres múzsa szabadítás, egy átkozott balszerencsés széria és egy tengerentúli lidércnyomás után sem válik egyszerűbbé Bori élete. Ebben az újabb kötetben egy őse által ráhagyott hagyaték nehezíti meg az életét hősnőnknek.

Mondanom se kell, hogy az előző kötet sokat sejtető befejezése után alig vártam, hogy a kezembe vehessem ezt az újabb történetet. Kíváncsian vártam, hogy mi kerül ki az írónő kezei közül, mivel lepi meg az olvasóit, hogyan folytatódnak a kalandok. Őszintén szólva én személy szerint nem támasztottam semmilyen elvárást sem, mert ezt megelőzően bármilyen esetleges félelem vetődött fel bennem, vagy gondolat foszlányom támadt azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a folytatásban, mindig megcáfolódtam, így ez alkalommal hagytam magam meglepetni - és igen vártam nagyon a könyvet, hogy megjelenjen.

Azért sejtéseim voltak a kötettel kapcsolatban, főleg mikor napvilágot látott a cím, de már a Lidércnyomást követően maradtak számomra olyan nyitott kérdések, amelyek sejtettem, hogy ebben a kötetben lesznek megválaszolva, vagy ha nem is válaszolja meg számomra, akkor bővül tisztábbá válik valamelyest. A címnél maradva sejtettem, hogy a korábbiak során már felmerült "ellopott levél" kavarja majd meg az állóvizet, de azt álmomba se gondoltam volna, hogy ebből egy mennyire összetett történet alakul majd ki.

"Sokféleképpen szembetalálkozhatunk a saját múltunkkal. Elmehetünk egy múzeumba, vagy nézhetünk régről fennmaradó romokat, és átérezhetjük, hogy hosszú és izgalmas történelemmel egy nagyobb egységhez, az emberiséghez tartozunk. A személyes múltunk már más kérdés."

A történet is e bizonyos hagyaték köré épül fel. Mi is tulajdonképpen ez az örökség? Ki, hogyan, kinek és miért szerezze meg? Ekörül forog a cselekmény és már magában az izgalmas, hogy Borival együtt pontról-pontra jutunk el egyes kérdések megválaszolásához, melyek újabb kérdéseket vetnek fel.
A borítóból is sejthető, hogy Egyiptom is jelentős szerepet kap ebben a kötetben. Ez nem feltétlenül érheti meglepetésként az olvasót, mégis elképesztő volt, hogy milyen szervesen beépült a történetbe, és egyáltalán nem teszi idegenné. Ez lehet azért nem lepett meg annyira, mert Boriból mindig előtör az egyiptológus, vagy azért nem, mert engem is eleve érdekel ez az ősi kultúra... ez már rejtély marad.

Számomra ebben a kötetben a karakter fejlődés is tetten érhető. Valószínűleg ez korábban is megvolt, de nekem valahogy most érett be, most éreztem a szereplőkön azokat a változásokat, melyek az előző kötetekben "megélt" események következményei. Talán úgy is fogalmazhatnék, most lett igazán szembetűnő az, ami az előző kötetekben folyamatosan építkezett.
Borinál ez leginkább a vámpírokhoz való hozzáállásában ütközött ki. Természetesen még mindig megvan az egészséges ellenszenv, ami egy vámpirológustól, akit "Csapolónak" becéznek elvárható, de már ő maga is észre veszi, hogy nem feltétlen gyűlölet dominál és olyan dolgok történnek, amelyeket korábban elképzelni se tudott volna.

"Nem vagyok komplett, hogy egy vámpírra bízom az utolsó üzenetemet, gondoltam. Mégis, valahogy megnyugtató volt olyan hírmondót választani, aki egyrészt nem hal meg, mivel eleve halott, (...)"

Attilánál se múlt el következmények nélkül múzsacsók... valamelyest visszatért régi énje, a tapló főnök, aki abban leli örömét, hogy Bori idegeire mászik a különböző megjegyzéseivel. Nekem mégis az volt vele kapcsolatban a hátsó, külön bejáratú gondolatom, hogy azért mély nyomokat hagyott benne a szenvedélyekkel teli múzsacsókolta időszak.

"(...), csak ne kelljen még egyszer átélnem azt az őrült szenvedélyt. Tényleg azt hittem, hogy belepusztulok a szerelembe. Na az rohadtra kínos volt."

Emellett azért említésre méltó, hogy Fehérholló igen hosszú időszakra visszanyúló múltjának egy töredéke is megjelenik előttünk. Ezzel valahogy egyre közelebb kerül ő is az olvasóhoz akarva-akaratlanul.
Most csak hármukat emeltem így ki igazán. Azonban mellettük feltűnnek újabb karakterek, sőt előkerülnek régiek, akik még okoznak/okoztak meglepetéseket.

Mindent egybevéve nagyon tetszett ez a történet is, megérte a várakozást kétségtelen. Újabb jól kidolgozott, fordulatos, izgalmas, folyamatosan építkező cselekménnyel találtam szembe magam, amiből nem hiányozhattak a már jól megszokott Bori-féle elmés riposztok, hiszen ezek adják ennek az egész sorozatnak a stílusát, az esszenciáját. Mindezek mellett érzem a rengeteg háttérmunkát, és ez még jobban kivívja az elismerésem.
A történet befejezését követően meg csak egy kérdés merül fel: "MI LESZ ITT MÉG???". Komolyan nagyon kíváncsian várom már megint a folytatást, mert nem lehet így kétségek közt hánykódva hagyni az olvasót.

Értékelés: 5/5 - Hihetetlen volt, engem nagyon vitt magával és folyamatos olvasásra késztetett, mert sose tudhattam előre, hogy mi jön még.